Újra ott álltak a padláson égő szemekkel, de eggyel kevesebben. A drón nem pont ott robbant, és nem pont akkor, elvitte magával az intézőt, és még vagy egy tucat ott állót is. Meg persze a bajtársat is. A Némák sziszegve vitatkoztak, vártak, vártak már másfél órája, nyomkodták a telefonjaikat, nézték a híreket, és figyelték a kastélyt szemben.
A Segítés Napja után az egyik paraszt így szólt a feleségéhez:
– Kitaláltam, hogy szerezzük meg a szomszéd házát. Láthattad, hogy milyen fontosak az uraságnak az angyalkás képek. Csináljunk egy nagy képet a mienkből, azt magam elé teszem, és úgy fogok sétálni a kastély előtt. Előbb-utóbb ki fog jönni egy intéző, vagy maga az uraság, és meg fog dícsérni, hogy milyen fontos nekem az angyalos kép. Még tán be is hív a kastélyba. Akkor aztán majd elmondom neki, hogy én el tudom intézni, hogy mindenki angyalos képpel sétáljon, mondjuk vasárnap, csak a szomszédot kell előbb eltüntetni, mert az mindent megakadályozhat.
Tetszett a feleségnek az ötlet, hát rögtön neki is láttak a nagy kép elkészítésének. Amikor elkészült, fogta a paraszt, és elindult a kastély felé.
Az uraság meghirdette a Segítés Napját. Ez egy új dolog volt, a parasztok nem is értették, de nekiláttak találgatni, hogy mi lehet. Nemsokára megjelentek a PR-szakemberek, és nekiláttak felmérni az igényeket. Az összes faluban kérdőíveket töltöttek ki, házról házra járva pontosan felvezetve, hogy ki milyen segítséget várna. Volt olyan paraszt, aki lapostévét szeretett volna, de olyan is volt, aki valami gyógykezelést, vagy tanfolyamot, új vetőgépet, bordélyházat a faluban, több pálinkát, vagy valamelyik szomszédja halálát.