ALMÁSI GRÓFNŐ

 Török Zsuzsanna GyöngyAlmási grófnő – ebben a pillanatban még egy s-el és sima i-vel – a Budapest -Tatabánya között közlekedő helyközi vonaton utazott. Mikor az újságíró felszállt, már úri helyen üldögélt, az ablak melletti fűtőtestnél nézelődött egykedvűen. Csomagjait a szemben levő ülésre halmozta. A vonat zsúfolásig tele volt, mégsem akart odatelepedni senki, nem merték zavarni. „Bocsánat! Leülhetnék ide?”-kérdezte az újságíró a pakkokra mutatva. Nem érdekelte a külvilág, csak egy kicsit pihenni akart hazáig. Unta a napi ingázást a szerkesztőség és otthona között, unta az embereket, de legjobban saját magát unta, ezen kívül nem sok mindent csinált. Az írást is unta.

A nő nem mozdult, tekintete valahol a messzeségben járt. Az újságíró rosszkedvű volt, aznap se írt semmit: Egy jegyzet már napok óta hozzá volt kiszignózva, de a címe egyszerűen nem indított el benne egyetlen gondolatot sem.”Elnézést, szeretnék leülni!” – szólt hangosabban a férfi, s a nő összerezzent. „Foglaljon helyet urrram!”-ugrott fel készségesen, s összekapkodta nejlonzacskóit, hogy aztán a csomagtartóra szuszakolja őket. A nő raccsolt. Még sose hallott az újságíró nőt raccsolni, úgy gondolta, az csak  férfinak áll jól. Egy nőt inkább közönségessé tesz. De ez a nő itt a vonaton elegánsan raccsolt, ami szöges ellentétben állt amúgy elég egyszerű kinézetével. Farmert viselt, galléros, fehér pamutinggel, szürke kardigánnal, a lábán sötétkék edzőcipővel. Hosszú szőkésbarna haját kislányosan két oldalt eltűzve viselte, s most épp a szemüvege fölött pislogott az újságíróra, leplezetlen érdeklődéssel. Szemben ültek egymással, tekintetük összeakadt. Akkor vette észre az újságíró, hogy a nő szemüvege kicsit csálén áll, s ez mókássá tette az amúgy kedves, kiváncsi arcot.

"Hülyének néz?" - kérdezte

“Hülyének néz?” – kérdezte

 

Folytatás