Miciék tejecskézője maga a mennyország. Most értem haza a találkozónkból a lányokkal – tartottam nekik egy kis útibeszámolót, és átadtam az örök városból hazaszállított szuveníreket.
Mici szokás szerint vendégül látott minket, és a legmenőbb helyen, ahol életemben tejecskéztem. Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy kicsit irigy vagyok rá. Nyáron a wellnesspark, most meg ez… Mondtam már, hogy a jég hátán is megél ez a nőci, igaz?
Az történt, hogy a hidegebb fuvallatotok beálltával a kis sportparkocskánk bezárt, vagyis Mici szezonális megfontolásból feloszlatta az összejöveteleket. Miután viszont jól felszerelt házzal áldotta meg a sors, aminek a kertjében nem csak az általunk is jól kihasznált medence, meg tekepálya, grillsütőhely és szőlőlugas van, hanem egy üvegház is, Mici ez utóbbi egyik sarkában rendezte be a Mici Café és Milkeryt, ahol összegyűlve odabentről nézhetjük és hallgathatjuk, ahogy kopog az eső az üvegen, és vadul burjánzó egzotikus növények dzsungelében élvezhetjük a kellemes meleget. Mindehhez – kapaszkodjatok meg! – babzsákfotel dukál; igaz, hogy csak egy van oda beállítva, de azon hárman is elférünk, és az igazságosság elvén negyedóránként cserélni szoktunk. De a subaszőnyegre szorulók sem járnak rosszul, mondanom sem kell.
A parádés körülményekről nekem rögtön a római napfény jutott eszembe, és nem tagadom, elragadott a hév, ahogy az itáliai élményeimet ecseteltem Micinek, Henriettnek, Szidikének és még három közös barátnőnknek, csak mert egyszerűen azt szerettem volna, hogy egy kicsit attól is hüledezzenek, amit tőlem hallanak, ne csak a Mici Café és Milkerytől. (Pedig ő sosem hivalkodik, hiába áldotta meg az ég ilyen fényes egzisztenciával.)
