Késő – Egy kicsit

Tóth Gyöngyi

KÉSŐ

Későn talált meg a múzsa.
S most ontom a szavakat dadogón,
ezen a hányódó nagy élet-hajón,
remélve, hogy lesznek még emberek,
kik olvassák, értik a versemet.
De nem írni sem tudok,
hol felkiáltok, hol halkulok.
S mikor itt a magányos éjfél,
félve kucorgok csillagos ölén,
várva a percet, hogy elragad,
magához húz a sötét alak,
átrepít  hozzád zsibbadtan az álom,
s ringat, hogy hiányod ne fájjon.
És felépít újra a csalfa képzelet,
ámít, idézve vélt boldog perceket.
Az álom mélyén kiált a tudat:
nem léteztél soha, csak én álmodtalak.
Pirkad, a pipacs nap kél, és látom,
egyedül ébredtem megint
egy jéghideg ágyon.
Aztán távolról érzem hívó hangodat,
leomlanak a kényszer építette falak.
Ámulva állunk a törmelék tetején,
miért vagyunk együtt megint, te meg én?

2013.

Folytatás