Elhalt a Nevetés, barátaim?

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Halottak napja közeleg. Füst Milán emlékezését olvasom, a költőbarátokról. Az Élet, ami eltűnt velük, a Jókedv volt, a Játék, a Nevetés. Ha sírunk ma, ezt is érdemes megsiratni. Vagy visszahozni az életbe. A mi életünkbe.

Egy barátnőm mondta, amikor kisbabát várt: úgy képzeli, ahol kisgyerek van, minden reggel süt a nap. Igaza volt, vagy legalábbis úgy látom visszamenőleg. Sütött a nap, remény volt és nevetés. Használjuk ki, ha magától adódik, ha gyerekek vannak körülöttünk.

És a magunk fiatal nevetését is jó lenne őrizni és nem siratni. Nemrégen bekukkantottam egy hatvanéves érettségi találkozóra. Hangulat pezsgett, szellemesség, dévajkodás: fiatalító volt. Csak aztán hazamentek. Sokan, magányosan.

 „…veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív

Ezernyi íze, bája, – „

A halál, igen, végleges. De addig miért is hiányozna a barátok nevetése, a szív íze, bája? Csak mert nekünk nem a tréfacsináló Karinthy a barátunk, (Füst Milánnál „Frigyes, a hős”), és nem hallgathatunk első kézből lírai élceket olyan költőtől, mint Kosztolányi (itt „a langy Dezső”)? Mert nem kacaghatunk élőben olyan költő reménytelen szerelmein, mint Tóth Árpád?

Bizony, saját, civil barátainkkal is lehet nagyokat nevetni, a közös történet, a közös fiatalság úgy őrzi magát – nem nyomkodja fájós bokáit és nem ráncosodik.

Hát miért kéne ezt megvárnunk? Miért nem nevethetünk már ma, újra a régiekkel? – gondolom lázadozva, míg élvezem a verssorok ritmusát, míg magam elé képzelem a négy bohót, még harmincadik évük előtt, aztán később is, mert nem szűntek meg gyerekek lenni…

Hárman a négy vidám fiú közül a Nyugat 25. évfordulóján. Karinthy és Kosztolányi után Füst Milán. hátrébb Schöpflin Aladár

Hirtelen mindennél jobban érdekel, hogy valóban tudott-e cigánykereket hányni Karinthy és hogy tényleg az utcán is megcselekedte-e ezt. És hogy a valóságban is így zajlott-e Kosztolányi tréfája: hogy fölzörgetett álmából valakit, csak hogy elpanaszolja, hogy nem hagyja őt – a jófiút – aludni a gaz Füst, a Milán?

„És épen én, ki legbúsabb valék” – horgad föl Füst Milánban harminc év után a sértett öntudat. De hiszen ez ő: sértettség és öntudat. Költészetét mindenki úgy jellemzi, mint az ókori bölcsek és bibliai próféták szavait. Igazság- és kegyosztó volt, de mindig… bocsánat, ha sértés, de ezt tartalmazzák a hiteles kortársak visszaemlékezései… mindig nyavalygó.

Folytatás

Az ember él

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Mennyit számít egy „t”, illetve a hiánya! A líra meghal – ez így, jelen időben kiáltás, figyelmeztetés, a költő azt akarja, hogy fölkapjuk rá a fejünket. Ha múlt időt használna, csak rezignált bejelentés lenne belőle: „A líra meghalt”. Na és…?

Babits verse számomra az őszi teljesség hozadéka: valami gazdagot akartam találni, olvasni és írni róla, és lecsaptam a címre. Ó, a klasszikus aranyidők idézése, ez csak jó lehet! De Sappho világa itt villanásnyi csak,  a vers saját kora  (a húszas évek eleje, az első világháború után) süketségét panaszolja.  De ez a kiáltás örök érvényű, minden kor minden költője szájából jogosan hangzana el.

Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel

Először azt hittem, Babitsnak a líra iránti aggodalma önző kicsit. Ahogy a pék fél, hogy a magas gabonaárak miatt nem tudja majd jó áron adni a kenyerét, ahogy a fuvarozók morognak az útdíjak miatt, úgy félti a költő is saját territóriumát. Babits frappáns líra-definíciója döbbentett rá, hogy ennél jóval nagyobb a tét. Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel. Babits szerint a líra: „az értő agy, s zenés szív…” ügye, s ha eddig vállat vontunk – na és, ha meghal a líra, van helyette mondjuk 3D-s animáció – most azért elgondolkodhatunk. Lemondanánk-e az agyról? A szívről? Tehát az értelemről és az érzelemről? S a zenés szívről? – hosszas prózai definíció tudná csak kibontani ezt a sűrítményt, melyben benne van érték és érzéki élvezet – ahogy minden igazi művészetben.

Babits versének szavai jósszavak, mai félelmeinket idézik.

Hiába a cím idillt idéző képe, Babits nem kímél se minket, se önmagát: ahogy lefesti a rablógazdálkodást, amit az érzékeny művészet, „a kényes leány” rovására folytattunk, az apokaliptikus. S ne legyenek illúzióink: a némaság nem a béke csöndje, még csak nem is vihar előtti csönd. Ha az értő agy, s zenés szív nem beszél, az azt jelenti, hogy nem tudunk már szót érteni egymással. Jósszavak ezek, mai félelmeinket idézik.

Régen elzengtek Sappho napjai

 

A líra meghal. Nagyon is merész

kezekkel téptük a kényes leány

hegedü-testét, vad-vad hangokig

csigázva, hogy ma már csak nyögni tud

s hörögni mint halódó…Nincs ütem

jajában többé, nincs se szó, se tag:

az értő agy s zenés szív nem beszél,

csak a tüdő liheg, csak a torok

kiált s a szédült gyomor álmodik.

A líra elhal, néma ez a kor.

Folytatás