DOBOZSZÜRET

Abody Rita - Sorminta

 

A hajléktalanokat nem lehet lefőzni. Őket felveri a hideg, az utcazaj, már ötkor nekierednek, s csak abban reménykedhetek, hogy mire nyit az első közért, már be is rúgtak, s elhevertek a padon. Hét órára enyém a világ.

Bő kabátot veszek, kötött sapkát, viszem a jó kis gurulós táskám, nyugger-troller, tudom, hogy így hívják, de nem zavar, a nyugger, az pont olyan nekem, mint a menedzser, egy bizonyos rang, amit nem is könnyű elérni. A sapkát jól a fejembe húzom, nem szeretném, ha egykori tanítványaim felismernének, tán rossz érzés lehet nekik így látni a tanítónénit. Habár a múltkor elment mellettem egy lány a környékből, és nem ismert meg, oda se figyelt erre a görnyedt öregasszonyra, akinek látszom. És ez jól is van.

Reggel, mikor szüretelek, szabad a pálya. Csak egy-két korai kutyás van kint, néhány futó, meg én. Összeszedem, amit lehet, aztán következik a park, tudok helyeket, ahol a fiatalok üldögélnek, és bő termés kínálkozik.

A töltés sétányán kezdem, itt minden este sokan üldögélnek a padokon, hogy ilyen áldott, hosszú, meleg őszünk van, és mindent szertehagynak. Reggel, mikor szüretelek, szabad a pálya. Csak egy-két korai kutyás van kint, néhány futó, meg én. Összeszedem, amit lehet, aztán következik a park, tudok helyeket, ahol a fiatalok üldögélnek, és bő termés kínálkozik. Nem akarok feltűnést kelteni. A szemetesekbe nem túrok bele, finnyás vagyok, csak a tetejéről szedem le két ujjal, ami ott van, meg felkapkodom gyorsan a fűből, és sebtiben a trollerbe dugom. A legjobb persze az üveg. Ha van hat borosüvegem, aznap királyi ebédet eszem – egy kisebb csirkecomb kerül ennyibe. De üveget ritkábban hagynak széjjel. Fémdobozból viszont egy reggel húszat, harmincat is összeszedhetek, söröset, üdítőset, energiaitalost. Fel nem foghatom, hogyan tudnak emberek így pazarolni.

A dobozokat hazaviszem, kiöblítem, hogy ne bűzölögjenek, és összetaposom, mert így kevesebb helyet foglalnak. Néha olyan dobozt találok, amit teletömtek cigarettacsikkel, ez förtelmesen büdös, el nem tudom képzelni, hogy van, aki ezzel mérgezi magát. Nyilván kétségbeesésből történik. Az emberek olyan boldogtalanok. De én nem.

Azóta van ez a nagy szerencsém, amióta a piacon felállítottak egy automatát. Az automata beveszi a dobozt, recsegő hangot hallat, ahogy megőrli, és darabonként kettő forintot számolva, egy számlát ad érte, amit a piaci közértben levásárolhatok.

Folytatás

Tejecskézés

Fehér Cica

Tudom, hogy vannak némelyek, akik a kávézgatásra esküsznek. A magunkfajtáknak azonban a tej a legfőbb jó. Édes-selymes nedű. Tejet lehet magányosan is iszogatni, én például nagyon szeretek közben hosszasan mélázni, de a közös tejecskézés messze nem ugyanaz.

Ehhez a passzióhoz Henriett a legjobb társ. Hihetetlen, ez a lány mikre képes. Nem egyszerűen eléd rakja, aztán kész, hanem egy szempillantás alatt képes egész tejkölteményeket varázsolni, valahogy van ehhez érzéke. (Ő azt mondja, hogy aki az ízekre fogékony, az minden másban érzéki.) Külön szeretem, hogy porceláncsészécskéket használ a szervírozáshoz. Nem azt mondom, hogy a mi háztartásunkban nincs meg minden, amire szükségem van, de a műanyagtól mindig olyan fintoroghatnékom támad. Az apró repedésekben benne maradnak a régi illat- és ízdarabkák, és ez bántja az orrom. A porcelánnál ez soha nem fordulhat elő.

A közös tejecskézésekhez az ősz a legjobb időszak, mert nyáron szörnyen gyorsan romolnak az itókák. Ősszel már jól esik, ha a tej kicsit meg van langyítva, s akkor az ízek még domborúbbak – ahogy Henriett szokta mondani. A tejet úgy bolondítja meg (ez is az ő szava járása), hogy beledobál különféle gezemicéket (ez az én szavam járása), amiket csak azóta ismerek behatóbban, hogy megtanította, mi fán teremnek.

Folytatás