Henriett hű helye

Fehér CicaAz a baj, hogy amikor minden jónak látszik, akkor többnyire el is romlik valami. Most az történt, hogy amikor jött a hirtelen tél a tavaszban.

A nagy esőben összetömörültünk Mici Milkeryjében, és néztük az üvegen át a kinti rusnya időt (az a legjobb, amikor odabent egy langyos tejecske mellett elnyúlunk, és hallgatjuk az esőkopogást, hmmm…), szóval, épp egy ilyen ihletett pillanatban jólesően hallgatunk mi barátnők négyen, amikor egyszer csak Henriett megszólalt:

– Elköltözöm.
Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és először nem is értettük, mire gondol.
– Úgy értem, költöznek a háziak, és mi más tehetnék – megyek velük – sóhajtott Henriett, aztán lehajtotta a fejét, és még az is lehet, hogy egy könnycseppet morzsolt el a szeme alatt, pedig ő aztán nem az az érzelmes csajszi, mondhatom.
Én ültem fel elsőnek a mádám rökamié-pózból, talán mert én rendültem meg a legjobban: ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

Ha Henriett elmegy, nem csak egy barátot veszítek el, de a személyi edzőmet is.

– Heni, ezt nem teheted ezt velünk… – motyogtam, persze tudtam, hogy nem rajta múlik. Ó, az az átkozott kiszolgáltatottság!
– De hát én nem szeretnék örökre eltűnni! – nézett fel Heni és szaporán pislogott a hatalmas szemével meg arasznyi szempillákkal, amivel úgy megbűvöli mindig az összes kant, hogy csak tántorognak utána elbájolva, mint akik nem is tudják, mit tesznek éppen.
– És ha… nem mennél? Ha egyszerűen itt maradnál és kész? – eszmélt fel Mici, aki mindig is szimpatizált a feminista önrendelkezéssel, meg a faji autonómiával, és egyáltalán mindennel, aminek köze volt a Felügyelők Nyűgét Lerázó Szabadsághoz. De hát könnyen beszélt ő a csinos budai villával a háta mögött, ahol közel tíz éve hagyják őt azt csinálni, ami jól esik, és még arra is gondot fordítanak, hogy a szaftos baromfifalatoknak ne a zöldborsós változatát tegyék elé, hanem a nyúlhússal kevertet. Micinek nincs reális képe az élet keménységéről, ezzel szembe kellett néznünk.

– Na de ki enyhítene a korgó gyomromon? Tőletek nem várhatom el, hogy átszokjatok fél adagra, az csak fél élet volna. És ki adna hajlékot, aki egyúttal szavatolná a háziak szimpátiáját is? Nem, ezt nem lehet… – ingatta a fejét szomorúan Heni, én meg (kicsit önzőn) azon járattam az eszem, hogy akkor fuccs a közös futóedzéseknek is, és megint úgy fogok kinézni, mint egy felpumpált körte.

Folytatás

Hangolnak a férfikarok

Fehér Cica Én mondom nektek, meg van mindenki bolondulva. A minap, amikor azon a verőfényes tavaszias hétvégén hazafelé tartottam Sziditől – hogy a saját szavamba vágjak, Szidi is megér egy misét…

Mintha kicserélték volna. Amikor meglátogattam, lelkesen újságolta, hogy újabban a fiúk is járnak kóruspróbákra, pedig máskor folyton ellógják és a színűket sem lehet látni. Most bezzeg ott vannak minden alkalommal, sőt utána megvárják a lányokat (!), és egyikőjük külön Szidit (!!). Állítólag fontosnak tartják, hogy részt vegyenek a felkészülésben a Fővárosi Kornyica Énekversenyre, azért ilyen szorgalmasak. „Szóval, barátném, hangolnak a férfikarok!” – viháncolt Szidi, a kis szende Szidi olyan vadul, hogy csuklani kezdett, és a lábán is alig bírt megállni.

Tőle baktattam tehát hazafelé, és ahogy felérek a Lórántffy-lépcső tetejére, majd balra nézek a házunk felé, hát látom, hogy… Te jóságos ég. A lépcsőkorlát párkányánál megtorpantam, hogy ne vegyenek észre, én viszont jól kivehettem, hogy a ház előtt az út szélén ott várakozik… na neee… Ott tipródik Szergej, meg Jácint is, meg Pongrác a két barátjával, akiket még szilveszterkor hozott magával. Egymástól tisztes távolban várakoztak, úgy tíz-tíz méter lehetett Szergej meg Pongrácék, azután Jácint között. Szergej le-föl járkált, és füstölt a feje. Pongrácék a hangjukat túráztatták, zengett a környék tőlük. Jácint behúzódott a kerítésmenti bukszusbokrokba, alig látszott ki onnan, mint aki fel akar szívódni. Nagyon úgy tűnt, ezek nem fognak egymással barátkozást kezdeményezni. Szergej krákogott, fújta a füstöt, és Pongrácékat méregette, akik trágár vicceket meséltek egymásnak, és éles oldalpillantásokkal szintén Szergejt fixírozták. Jácint füleit a bukszus levelei birizgálták, és a szívdobbanásaitól meg-megrezdült a bokor.

Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük? Szergej a tél eleje óta felém se nézett, a koncerten láttam utoljára. Pongrácékat szilveszterkor, Jácint meg a virágját hagyta is a legutóbb… Leginkább az ő növénylelkét féltettem ebben a kellemetlen helyzetben, és arra jutottam, ha nem akarom, hogy még jobban felverjék az utca csendjét, mutatkoznom kell. Megigazítottam a bundámat, ami cudar melegnek bizonyult most ebben a hirtelen jött tavaszban, megráztam magam, és kecses léptekkel amolyan lazán odariszáltam a kapunkhoz.

Nem kétséges, ezek rám várnak. A mindenit, hogy pont egyszerre ette ide őket a jószerencse… Mi a ménkű ütött beléjük?

– Na végre! – fortyant föl Szergej. – Már azt hittem, sose érsz haza – morgott, mintha bizony elszámolással tartoznék az időmmel.
– Nyugalom, apukám – csitítottam, mert úgy éreztem, a helyzet feljogosít egy kis fölényeskedésre.
Pongrácék se szó-se beszéd, megindultak utánam, és egyszerre nyomultak be a kapun hárman.
– Hé-hé-hé, egy pillanat! – tartottam fel a mancsom, mint egy közlekedési rendőr. – Mondtam, hogy bejöhettek? Nem volt szó vendégségről.
– Ne csináld már, Szivi, máskor sose kifogásoltad, ha meglátogatlak. Marcit meg Kolbászt meg már ismered, arra gondoltunk, rophatnánk most is egy kis szvinget – harsogott Pongrác, és rázni kezdték magukat ott a kapuban, mint a megvadult lovak, közben a saját viccükön röhögtek, én meg tudtam, hogy a pletykás szomszédaim már az ablakból kukkolnak, mi ez a cirkusz idekint. Közben Jácint is előmerészkedett a bokorból, szolidan lengette a mancsát felém, és alig hallhatóan hahózott.

Folytatás

Barátság

Fehér Cica

 Alaposan ottragadtam Micinél az ápolás ürügyén, de hát mit csináljak, ha egyszer olyan jól tudunk dorbézolni együtt? Megvártam a másnapi olvadást, de még az azt követő napot is, hogy ne a derékig érő latyakban kelljen hazagázolnom.

Külön szerencse volt, hogy Mici az oldalépületben lábadozott, nem a nagy házban, pedig ott is van egy hatalmas süppedős fotel, ami neki van fenntartva, a fűtés is jobb, és a vacsorája is még egészen melegen kerül elé, nem hűl ki egy cseppet sem, mire a tányérjába ér. De gyógyulni jobban szeret a kisházban, azt mondja, ilyenkor magányra vágyik (engem kivéve!). Ráadásul a háziak az utóbbi hetekben egyfolytában sütőtököt sütnek, aminek az illatától Mici a világból is ki tudna futni (megértem). Így aztán nem kell futnia sehová, a kisház nyugalma csak az övé.

Rengeteget beszélgettünk, és felelevenítettük a barátságunk kezdetét is, mert új év van, és ha új év, akkor biztos, hogy öregebbek lettünk valamivel.

– Te Mici, lehet, hogy egyszer mi is úgy megöregszünk, mint Bogumil úr? – kérdeztem, mert amikor tél van, ez valahogy mindig jobban foglalkoztat. – Mostanában már ki se mozdul, egész nap elvan az ablakpárnán, onnan figyeli a világot. Ha bezörgetek, már sétálni se nagyon jön ki.
– Biztos a hideg miatt – állapította meg Mici, aki sokkal kevesebbet rágódott ilyesmiken. – Ha tehetném, én se dugnám ki az orrom tavaszig.
– De mi lesz, ha már olyan öreg lesz, hogy segítségre szorul?
– Átköltöztethetjük ide, itt is megkaphat mindent – közölte Mici, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Folytatás

Tánc, móka, kacagás

Fehér Cica

Hogy vagytok kedves-jó olvasóim, hogy kezdődött az évetek? Én szerencsésen átvészeltem a nagy tűzijátékos ünnepet, és ahogy azt már egy ideje csináljuk, közösen a lányokkal.

A nagy dirr-durros éjszakára Henriettnél gyűltünk össze, és mivel újabban már egyikünket sem riasztja meg annyira a nagy hangzavar meg az éjszakai fényesség (nem tagadom, kezdetben ugyancsak szorosan összebújtunk, amikor tetőfokára hágott az utcai hangulat), mi is csaptunk egy kis bulit.

A gyülekezőt Mici Milkeryjébe szerveztük, ide futott be mindenki – beleértve Szidit és Henriettet is, és megérkezett még Pongrác is két haverjával, Marcival meg Kolbásszal. A Kolbász becenevű beszervezett még két jómadarat, egy bizonyos Gonzót meg egy Vegaszt, akik azonban késlekedtek, így lassacskán átszivárogtunk Henriettékhez, és útközben még vagy három asszonypajtás csatlakozott a menethez, miután megtudták, hogy házi mulatságot szervezünk. Feltétlenül jobb programnak ígérkezett, mint kint fagyoskodni a mínuszokban, hogy aztán eltalálja szegényeket valami robbanóanyag. Henriett hazáig épp efféle rémtörténetekkel szórakoztatott bennünket, például, hogy a szomszédja unokahúgát egyszer egy ilyen színpompás gránát a levegőbe repítette, és ugyan szerencsésen túlélte, de szőre nem sok maradt, és mire visszahullott a földre, már mindenütt piros- meg zöldcsillagos volt. Pongrácék voltak annyira neveletlenek, hogy a hasukat fogták a nevetéstől, de olyan hangosan röhögtek, hogy a kutyák is ugatni kezdtek mindenütt. Pongrác szerintem csak megjátszotta magát, mert Henriett már jó ideje fittyet hány az udvarlására, ez a megveszekedett kan meg egyre elszántabb. A két barátjával együtt erősen be voltak csiccsentve, úgy tűnt, semmi szükségük sincs már a bóléra, amit Mici saját kezűleg csinált, és egy vájdlingban cipelt át Henrietthez. Erről eszembe jutott Szergej, és hogy milyen kár, hogy nincs itt, de hát épp ő tehet róla, hogy nem hívhatom barátok közé, ha egyszer nem tud tisztességesen viselkedni.

Be kellett hát érnem Pongrácék fiútársaságával, de az ő jólneveltségükről sem voltam igazán meggyőződve.

(Micinél akkor húzta ki végleg a gyufát, amikor egyszer a barátnőm valami rikottás izét kotyvasztott nálam, nekem meg Szidinek, azt is pont ebben a vájdlingban. Szergej épp ott tanyázott, és mivel hidegnek találta lent a helyiséget, feltelepedett hortyogni valami polcra. Mikor már olyan mélyen aludt, hogy a tagjai szanaszét hevertek, egyszer csak lebucskázott odafentről, egyenesen a rikottás edény szélére, ami függőlegesbe rúgta magát, és a hegynyi massza szó szerint beborította Micit. Két órát nyalogattuk szegényt Szidivel, mire úgy-ahogy lepucoltuk, de még másnap is ragacsos volt.)

Be kellett hát érnem Pongrácék fiútársaságával, de az ő jólneveltségükről sem voltam igazán meggyőződve. Henriett igencsak kényelmes szobát biztosított a számunkra, a földön subaszőnyeg, a heverőkön zseníliatakaró, a spájz feltöltve, egyszóval minden kényelem biztosítva volt. Mint mondta, a háziak elmentek három napra valami vidéki szállodába – annyit kért csak, hogy vigyázzunk a berendezésre. A Kolbász nevezetű meg Marci rögtön rávetették magukat a régi lemezjátszóra, de legalább jó hangulatot csináltak. Ahogy megszólalt a zene, Mici elkapott, hogy megtanít rumbázni (hogy ez honnan tud ilyeneket…?), Henriett meg vállalt egy kis rongylábat Pongráccal, aki ettől szemlátomást a mennyekben érezte magát. Az asszonypajtik jól elvoltak a többi fiúval, pláne, amikor beállított a korábban felkonferált Gonzó és Vegasz, akik aztán a hangjukat is jól kieresztették, pedig Henriett elég aggodalmasan csitította őket, hogy a szomszédba azért ne hallatszódjunk át. Rögtönzött DJ-ink pompás talpalávalókkal szórakoztattak minket, engem Marci jól meg is forgatott, erre:

http://www.youtube.com/watch?v=BnB5f_z4Epo

Már közeledett az éjfél, amikor Szidike kitipegett a szoba közepére, és szépen, tagoltan bejelentette, hogy tavalyi repertoárjukból előadná nekünk a Psalmus Miaust, és olyan furcsán állt mind a két szeme.

Folytatás