Versmaraton 2 – Boda Magdolna és a tiltott gyümölcs

Molnár Gabriella - Vers, reggelireA saját kis „Versmaratonom” második napján Boda Magdolna versét választottam: hogy olvassátok, és hogy írhassak róla.

Ez az áradó szabadvers talán mindannyiunk alapvető életérzésével szembesít: a „mi lett volna, ha…”, avagy a „késő bánat” gondolatával. Folyamatosan megéltük és megéljük. Egyszer volt, valaha egy amolyan mindent magában hordozó pillanat, nevezhetjük origónak vagy bűnbeesés előttnek, amikor még mindenné válhattunk volna – e pillanatban látjuk a „lírai én”-t, a vers alanyát. Azon a termékenységtől és színektől roskadozó nyári napon az ő végtelen lehetőségei szembesülnek a tekintély szavával, mely félt és korlátoz, ugyanakkor vigasztal is.

Egy apa? Egy anya? Vagy egy ideálkép? Vagy az isten? Mindegy is, ki óv a tiltott gyümölcstől. A versben megmerevített örök lehetőség, mely képes lenne a világ minden bűvét és bűnét egy az egyben, emésztetlenül befogadni, előbb-utóbb elvetélt lehetőséggé lesz: „…én a régi, nagy gyerek,/ magamba nőttem kivehetetlenül,/ mint cserépbe szorult növény;/ a napok úgy úsznak el/ előre felskiccelt életemmel,/ mint folyón az uszadékfák” .

Boda Magdolna

Számomra mégsem szomorú Boda Magdolna verse. Mert élettől duzzadó, s benne van az örök folytatás, az örök emberi remény. A csaláncsípéses lábszárú, szöges bakanccsal tiport szívű gyereklány reménye is, energiája is örök, s örök az is, ahogy a tiltások ma eltorzítják egykori mosolyát… Jó, ez utóbbi nem vidám dolog, tényleg. Ha az egykori mindent-tagadó vadóc kénytelen felnőtt virágcserepébe beszorulva létezni, ott ugyancsak érzékletesen megszabták a határokat. De azért észrevehetjük azt is, hogy VANNAK új pitypangok, és hogy az az élet csak FELSKICCELVE van, nem eleve elrendelve. Megoldódhat talán a fájó izom is néha, újra mosolyra váltva a grimaszt.

 

Boda Magdolna

MERT TILTOTTAD

mert tiltottad, dacból marékszám

tömtem magamba a gyümölcsöt,

fanyar zöld barackot,

magostól az éretlen szilvát,

mindent bírtam,

de mindent emésztetlenül;

hajamat gyermekláncfűvel copfoztam,

fújtam pitypangbibét,

árokszéli mezítlábas nimfa,

cingár lábamszárán csalán nyoma,

plüssszívemen szögecses bakancs,

azt mondtad, soha semminek

nincs vége,

maradnak a szálak örök elvarratlan,

ezek itt már új pitypangok,

csak én a régi, nagy gyerek,

magamba nőttem kivehetetlenül,

mint cserépbe szorult növény;

a napok úgy úsznak el

előre felskiccelt életemmel,

mint folyón az uszadékfák,

ma is mosolygok tiltó szavaidon,

pedig már minden arcizmom fáj.

 

KEMÉNY ISTVÁN: KISHIT

Kemény István (forrás:barkaonline.hu)

Vajákosok, csodadoktorok aranyidején, a bizonytalan, kételkedő korokban bizony kincset ér az olyan vers, amilyen Kemény Istváné. Ráolvasásnak, „rontás ellen” még használatba is vehető, nemcsak szó, szó, szó…

Talán „Az emberélet útjának felén” járóknak adja a legtöbbet, bár manapság az is nehezen meghatározható, mikor érünk e félútra. Valaha a férfiak harmincas éveire tették ezt az időt, most nem lepődünk meg, ha egy ötvenéves akar szabadulni eddigi nyűgeitől és új utakat keresni.

És persze már korántsem csak a férfiak. Azonban mind hasonlók vagyunk abban, hogy új útra készülve szabadulni akarunk a régi ballasztoktól, melyek egyik legsúlyosabbika az önbecsülés, talán a hit hiánya. Ezt hívja itt a költő becézőn-kedvesen Kishitnek. Mintha virág lenne,valami természeti tünemény, sajátságos férfigyőző ez a megszemélyesített, női esszenciájú Kishit.

A szómágiával, a ráolvasás ismétlő köreivel előbb hízelkedve fordul hozzá a költő, hogy megnyerje, de legalábbis ne fordítsa maga ellen. Majd a jövő terveivel érvelve igyekszik meggyőzni a visszarántó erőket, s végül a megengedő, szép emlékezettel, mégis határozottan elkülönítve magát készül egy következő útra.

A te virágaid

mind vadak, de

én se leszek már

szelíd és senki,

virágozz vadul

tovább, Kishit,

én meg rohanok

újjászületni.

Itthagylak, Kishit,

a bűntudatommal,

a kérlelhetetlen

logikáddal,

emlékül pedig

a törhetetlen

üvegből megőrzött

pár szem szilánkkal.

Folytatás

Emberszó: Bezerédi a Bagatellel

Molnár Gabriella - KultúrsalátaA megformált gondolat mindig jelentős, ha üzenete eltalál hozzánk. Talán ebben hisznek még, ezért írnak még a költők – de itt a bökkenő: ki olvassa ma a verseket? Most valaki olvasott – helyettünk. Gondolkodott – helyettünk. És mesél – nekünk. Hogy könnyebb legyen gondolkodnunk és élvezzük, hogy érezünk.

Mert valljuk be: nehéz az a könyv. Még ha csak a zseb-József Attila is. És nehéz benne a vers, még ha csak egyoldalas is. Mert vagy megnyílunk neki és vállaljuk, hogy szíven talál, vagy zordan zárunk és érthetetlennek ítéljük. Nehéz nekünk magunkkal szembenéznünk, márpedig a verssorok közül saját vágyaink és bűneink kacsintanak vissza ránk. Kell valaki, aki a befogadás aktusát megkönnyíti.

Bezerédi Zoltán Bagatell estje – fotó Garamvári Gábor

Ez a valaki itt most, a Katonában Bezerédi Zoltán. Én nem ismertem ezt az arcát, a szenvedéllyel és okosan mesélőt, bár visszafejthető talán a színpadi, és filmszerepekből: különösen a mindig egy kis távolságot tartó tárgyilagosság – mely szerepeiben gyakran a komikummá teljesedik. Itt irónia is csak akkor lesz belőle, ha a vers akarja. Ránk erőszakolt szubjektivitás, oktrojált érzelem pedig soha. Bezerédi ránk bízza mintegy a költő gondolatát – átnyújtja nekünk tenyérmelegébe burkolva – tegyünk vele, amit jónak látunk. Nincs értelmezve, elő-emésztve, csak szeretve, melengetve… és igen, sokkal könnyebb így átvennünk, nagyobb az élvezet és kevesebb a kommunikációs veszteség.

Működik a színház mágiája: a kimondott szó – az egyszer már emberi tüdőn, hangszálakon átszűrt, fiziológiailag humanizált minőség könnyebben befogadható. Sokan emlékeznek, ahogy én is, az élőben hallott versek intim közegére Mensáros, Básti, Major, Bálint András, Berek Kati előadásaiból. és átjött még felvételről is nekem Timár József, Gáti József. És Jordán Tamás, aki „hivatkozási alap”, aki megidéztetik, mintegy ajánlja az előadót József Attilával:

Kedves Zoltán,

nem nagyzol tán

a költő,

ha töltő-

tollával íme

verset ír neked,

vagyis éneket,

melynek van ríme

És a székek (kellékek) és a képek (a szép nők és a Botero -figurák videoinstallációi) mind repítik, mind segítik a szót, a gondolatot. Bezerédi fohászokkal kezdi. A halandó megidézi a halhatatlant. De pátosz, ájult tisztelet vagy pörlekedő hang helyett egyenrangú félként beszélget vele. Mintegy képviselve az emberi szempontot, akár az Apokrif Petri György-féle blaszfémiájában, akár József Attila korai, istenes szabadversében, mely még Ady- hangon szól:

…Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked

elmondani, hogy én is vagyok

és itt vagyok és csodállak, de

nem értelek.

Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg

zsoltárolásunkra.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam

(Csöndes estéli zsoltár)

Folytatás