Az ember él

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Mennyit számít egy „t”, illetve a hiánya! A líra meghal – ez így, jelen időben kiáltás, figyelmeztetés, a költő azt akarja, hogy fölkapjuk rá a fejünket. Ha múlt időt használna, csak rezignált bejelentés lenne belőle: „A líra meghalt”. Na és…?

Babits verse számomra az őszi teljesség hozadéka: valami gazdagot akartam találni, olvasni és írni róla, és lecsaptam a címre. Ó, a klasszikus aranyidők idézése, ez csak jó lehet! De Sappho világa itt villanásnyi csak,  a vers saját kora  (a húszas évek eleje, az első világháború után) süketségét panaszolja.  De ez a kiáltás örök érvényű, minden kor minden költője szájából jogosan hangzana el.

Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel

Először azt hittem, Babitsnak a líra iránti aggodalma önző kicsit. Ahogy a pék fél, hogy a magas gabonaárak miatt nem tudja majd jó áron adni a kenyerét, ahogy a fuvarozók morognak az útdíjak miatt, úgy félti a költő is saját territóriumát. Babits frappáns líra-definíciója döbbentett rá, hogy ennél jóval nagyobb a tét. Ha nincs költészet, akkor eltűnik az ember és ember közti párbeszédnek az a szintje, melyet csakis e művészet képvisel. Babits szerint a líra: „az értő agy, s zenés szív…” ügye, s ha eddig vállat vontunk – na és, ha meghal a líra, van helyette mondjuk 3D-s animáció – most azért elgondolkodhatunk. Lemondanánk-e az agyról? A szívről? Tehát az értelemről és az érzelemről? S a zenés szívről? – hosszas prózai definíció tudná csak kibontani ezt a sűrítményt, melyben benne van érték és érzéki élvezet – ahogy minden igazi művészetben.

Babits versének szavai jósszavak, mai félelmeinket idézik.

Hiába a cím idillt idéző képe, Babits nem kímél se minket, se önmagát: ahogy lefesti a rablógazdálkodást, amit az érzékeny művészet, „a kényes leány” rovására folytattunk, az apokaliptikus. S ne legyenek illúzióink: a némaság nem a béke csöndje, még csak nem is vihar előtti csönd. Ha az értő agy, s zenés szív nem beszél, az azt jelenti, hogy nem tudunk már szót érteni egymással. Jósszavak ezek, mai félelmeinket idézik.

Régen elzengtek Sappho napjai

 

A líra meghal. Nagyon is merész

kezekkel téptük a kényes leány

hegedü-testét, vad-vad hangokig

csigázva, hogy ma már csak nyögni tud

s hörögni mint halódó…Nincs ütem

jajában többé, nincs se szó, se tag:

az értő agy s zenés szív nem beszél,

csak a tüdő liheg, csak a torok

kiált s a szédült gyomor álmodik.

A líra elhal, néma ez a kor.

Folytatás