Róma címkével jelölt bejegyzések

RÓMA, VIA GIULIA UNO

-
1

Egyik este, olasz és brit barátaimmal történt borozgatás, éjszakába nyúló beszélgetés után a Campo dei Fioriról hazaindultam a Collegium Hungaricumba, egyedül.

Róma - Via Giulia

1959 júniusában kaptam kézhez festőművész-díszlettervező diplomámat,és rögtön tagja lettem a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. Máig se tudom pontosan, mivel érdemeltem ki, hogy augusztusra egy egyhónapos tanulmányutat, ösztöndíjat kaptam Rómába, és teljes ellátást a római Magyar Akadémián. Azt gyanítom, hogy a Nemzeti Galéria igazgatója ajánlásának köszönhettem, aki tagja volt a diploma-zsűrinek, és akinek nagyon tetszett a diplomamunkám.

Folytatás →

Michelangelo és Milkery

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Miciék tejecskézője maga a mennyország. Most értem haza a találkozónkból a lányokkal – tartottam nekik egy kis útibeszámolót, és átadtam az örök városból hazaszállított szuveníreket.

Mici szokás szerint vendégül látott minket, és a legmenőbb helyen, ahol életemben tejecskéztem. Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy kicsit irigy vagyok rá. Nyáron a wellnesspark, most meg ez… Mondtam már, hogy a jég hátán is megél ez a nőci, igaz?

Az történt, hogy a hidegebb fuvallatotok beálltával a kis sportparkocskánk bezárt, vagyis Mici szezonális megfontolásból feloszlatta az összejöveteleket. Miután viszont jól felszerelt házzal áldotta meg a sors, aminek a kertjében nem csak az általunk is jól kihasznált medence, meg tekepálya, grillsütőhely és szőlőlugas van, hanem egy üvegház is, Mici ez utóbbi egyik sarkában rendezte be a Mici Café és Milkeryt, ahol összegyűlve odabentről nézhetjük és hallgathatjuk, ahogy kopog az eső az üvegen, és vadul burjánzó egzotikus növények dzsungelében élvezhetjük a kellemes meleget. Mindehhez – kapaszkodjatok meg! – babzsákfotel dukál; igaz, hogy csak egy van oda beállítva, de azon hárman is elférünk, és az igazságosság elvén negyedóránként cserélni szoktunk. De a subaszőnyegre szorulók sem járnak rosszul, mondanom sem kell.

A parádés körülményekről nekem rögtön a római napfény jutott eszembe, és nem tagadom, elragadott a hév, ahogy az itáliai élményeimet ecseteltem Micinek, Henriettnek, Szidikének és még három közös barátnőnknek, csak mert egyszerűen azt szerettem volna, hogy egy kicsit attól is hüledezzenek, amit tőlem hallanak, ne csak a Mici Café és Milkerytől. (Pedig ő sosem hivalkodik, hiába áldotta meg az ég ilyen fényes egzisztenciával.)

Folytatás →

Dolce vita

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Bon giorno, kedveseim, ciao, bambini, ciao, dolce olvasóim! Úgy örülök nektek, hogy el sem tudom mondani! Henriettel futottam össze az előbb, azt mondta, olyan vagyok, mint aki bedrogozott – micsoda imbecille ötlet, öreglány, hiszen csak fel vagyok dobva! Tényleg alig bírok magammal, egyszerre kell sírnom és ujjonganom, mert Róma… Róma egy csoda.

Beszippantott.

Az utazás hányattatásairól nem akarok most szólni – nem a magunkfajtának találták ki, annyi bizonyos, ezt ne feledjétek, ha útra keltek. De semmi sem érte meg ennyire a kitartást, mert olyan napfényes és boldog városba érkeztem, hogy leírhatatlan. Ez a hely szeret élni, annyi szent. Hemzsegnek ott a távoli rokonok is, bár nem ismertem őket, és idegen nyelven gajdolnak – ha még csak olasz lenne! De van ott annyi német, francia, orosz, tunéziai meg még a csoda tudja, honnan elszármazott vándor –, de olyan élvezet hallgatni ezt a hangzavart, hogy egészen elzsongítja a fejet. Ha valamit prímán lehet Rómában, a lábak között cikázni: a turistahordák csak úgy hömpölyögnek a szűk utcácskákon, a népeket szinte besodorja az ár az út menti kis kockásabroszos trattoriákba.

A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is.

A pizzák, hát azok nem a mirelit áru rokonai. A jó pizzának az illatát megérzed már több utcával odébb. A jó spagetti pedig (végtelenített egérfarokra emlékeztet) elnyúlik a Piazza Navonától a Pantheonig is. (Én legalábbis megküzdöttem egy szállal, amit a Via Ludovisitől a Cavour hídig cincáltam.)

Mindazonáltal Róma a meglepetések városa is. A múlt egyre-másra életre kel, amiről meg úgy vélnéd, csak szobor, élőlény az, bizony!

Marcicus Aurelius, a híres hadvezér szobra

Legkedvesebb kalandom mégiscsak egy helyi… úrral akadt, aki egy légiós mellett teljesített szolgálatot. Ezek a római katonai maskarába öltözött fickók pirostollas sisakban és amolyan szoknyaszerű, páncélos hacukában, kifényesített sarukban mindenütt róják a forgalmasabb tereket, mert abban bíznak, hogy a turisták, akik szívesen fényképezkednek velük, pottyantanak a fotózásért egy kis pénzt a markukba. (És tényleg pottyantanak.) No, hát egy ilyen lába mellett teljesített szolgálatot az én lovagom, aki, ahogy elkocogtam mellette, egyszer csak hallom, hogy utánam kiált: signorina, bacio, bacio, uno bacio! Mit akar ez a bácsikkal?! – meredtem rá, de ahogy visszanéztem, a szemtelen baciós maciója az ajkára mutogat, hogy csókolnám meg, csak egyszer, csak egyetlen egyszer!

Folytatás →

Róma az orrom előtt

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Kedveseim, visszaugrom a jelenbe beszámolóim sorában, mert ezt a hírt feltétlenül hallanotok kell. Még én sem merem elhinni, de… Rómába megyek!

Még alig másfél hónapja, hogy Micusom hazajött a horvát tengerpartról, aminek mindannyian csodájára jártunk, mert ritkán adódik ilyen lehetőség az életben, erre most a háziaktól hallom, hogy megyünk Rómába! És én is! Az az igazság, az izgatottságtól alig tudom elmondani, de megértitek talán – nem láttam még soha semmit abból a tájból.

Eleinte csak le-föl rohangásztam, hogy a frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam, vagy kicsit a talpaimat erősítsem meg a nagyobb gyalogtúrákhoz, aztán mintegy megvilágosodva eszembe jutott Bogumil úr. Hát persze, hogy őt kell megkérdeznem, mik a legfontosabb teendők ilyenkor, hisz már annyifelé járt. Egész biztosan Róma sem maradt ki neki.

Frizuraigazítással kellene kezdenem, vagy egy gyors fogyókúrával, esetleg szellemileg vértezzem fel magam?

A friss hírrel átkocogtam tehát öreg barátomhoz, aki a hűvösebb ősznek megfelelően már nem a kerti karosszékben múlatta az időt, hanem behúzódott a házuk egyik szobájába, a kertre néző ablak mögé, a párkánypárnára. Ilyenkor csak meg kell zörgetnem az üveget, és ha nincs nagyon hideg, egy pokróccal felszerelkezve kitelepszünk a diófa alá a fonott székbe. Egy kis meleg tejecske közben jól esett volna (jaj, említettem már, hogy Mici a wellnesspark téli szünetének idejére nyitott egy tejecskézőt? Igen kreatív a csaj, a jég hátán is megél. Nem is panaszkodhat a forgalomra, csak épp ezt sem verhetjük nagydobra, akár a wellnesst, mert a háziak nem vennék jó néven. Valahogy minden vállalkozásnál felmerülnek ezek a bosszantó jogi aggályok. Na, de ezt majd egy későbbi alkalommal mesélem el.) Akárhogy is, jól esett az öregurat hallgatnom, mert ahogy sejtettem, jól ismerte Rómát és az egész itáliai tájat. Azt mondta, a magunkfajtát is nagyon kedvelik arrafelé, számoljak vele, hogy sok elszármazott rokonba botolhatok, ha mégoly távoliakba is.

Folytatás →