Pongrác címkével jelölt bejegyzések

Medencés szépségverseny

-
Hozzászólás

Fehér CicaMondanom sem kell, az egész Mercédesz ötlete volt. Ez a kis öntudatos cicababa a fasor másik oldaláról jött, a Városmajoron túlról – nem is idevaló közénk, de ki nem hagyna egyetlen lehetőséget sem, hogy felvonultassa a bájait.

Egyébként sokan azt mondják, azért lett Mercédesz, mert olyan eszeveszett sebességgel tud elfutni, ha valami vészhelyzet adódik.
Hát, most nem volt semmi vészhelyzet, csak elnyúltunk Micinél a wellnessparkban, mert ami mindenképp jó a nyárban, az a medencés-hűsölős lustálkodás, és hogy közben mindent meg lehet beszélni.

Azt mondják, azért lett Mercédesz, mert olyan eszeveszett sebességgel tud elfutni, ha valami vészhelyzet adódik.

Hálistennek Miciéknél a háziak szinte egész nyáron távol vannak, így aztán nem zavar minket senki. Pontosabban engem igen, mert nem szeretem, amikor ilyen Mercédesz-félék is befurakodnak, de Mici szerint ez kirekesztés. Nekem egész más jut eszembe a kirekesztésről (például amikor a konyhába nem engedik be a magamfajtát, mert épp készül a karácsonyi hal, aminek megőrülök az illatától, nem tudok fenségesebbet és izgatóbbat elképzelni, mint a pontyillat, erre úgy döntenek, hogy ne „lábatlankodjam” ott, és becsukják az ajtót. Na, ez kirekesztés!).

Folytatás →

Marci ex machina

-
Hozzászólás

Fehér Cica

Néhány szívemnek kedves olvasóm emlékeztetett (bár, az igazat megvallva, mindannyian azok vagytok), hogy még tartozom a beszámolómmal a múltkori haditanácsunkról: hogyan szabadítsuk ki Henit az aranykalitkából.

Szóval emlékeztek rá, Mentsük meg Henit a Gellérthegyről! – írtam nem is olyan régen.S hogy hogyan? Nem is kellett olyan sokat gondolkodnunk, hiszen miután Micivel és Szidivel eljöttünk tőle az első látogatásunkat követően, és kissé kókadtan kocogtunk hazafelé, Mici fejéből már ki is pattant az isteni szikra – legalábbis szerinte az volt. De mikor összeültünk nála a tejecskézőjében egy-egy finom, habos, fahéjas milk-shake-re, és előadta az ötletet, nekem korántsem tűnt olyan rózsás elképzelésnek.

– Ismeritek a kedves idős hölgyet a Garas utcai öreg kastélyból? – kérdezte Mici, de csak nagyjából sejtettük, melyik házról beszél. Egy elég romos, régi villa jutott eszembe, kastélynak egyáltalán nem nevezném, de Mici szeret túlozni. – Nos, tudom róla, hogy nagy barátja a mi fajtánknak. Állítólag életében befogadott már vagy ötvenet hontalanná lett távoli rokonainkból.

– Hontalanok? Befogadott?? De hát akkor az egy menhely! – bökte ki Szidi, és a feje búbjáig húzta fel a szemét a döbbenettől.

– Ugyan már, Szidónia, túlérzékeny vagy – tette helyre Mici. – Épp megfelelő hely lenne Heninek, ha…

Ettől már nekem is megakadt a milk-shake a torkomon, és ijedten prüszköltem ki, fehér tejjel bepermetezve magam körül mindent. Egy csepp ott himbált Szidi szemöldökén, de észre sem vette, mert még mindig szobor mereven ült tágra nyílt szemmel.

– Gusztustalan vagy – ingatta Mici a fejét felém, én meg egyre a tejcseppet lestem Szidi szemöldökén. – Állítólag jobb ellátásban van részük az ott élőknek, mint némelyikünknek, aki saját házat, lakást tudhat a háta mögött – folytatta vehemensen Mici.

Magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – , szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…!

Nem tudom, engem valahogy nem győzött meg, különösen, hogy magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – Mici kötötte neki egyszer ajándékba, miután pusztán unaloműzésből felfejtett egy kézikötésű, puha ágytakarót, amin sziesztázni szokott, és nem tudott mit kezdeni a húsz méteres fonálgombolyaggal –, szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…! Még ha mi itt lennénk is neki, és visszatérhetne a szeretett környékre, azért az egyáltalán nem mindegy, hol hajtja a fejét álomra a magunkfajta.

Mielőtt Mici hevesen duzzogni kezdett volna, hogy nem lelkesedünk az elgondolásáért, úgy döntöttünk, elmegyünk együtt a helyszínre, és körbeszimatolunk, hogy legalább közelebbről szemügyre vehessünk, miféle hely is az.
A ház csakugyan az volt, amelyikre gondoltam, egy ősfákkal benőtt telek hátulján magasodott, és nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Valahogy olyan sötét volt minden. Na és a szag…! Engem az bántott legjobban. Egy tömegszállás lehet odabent, semmi kétség.

Folytatás →

Hűvösvölgyi túlélőtúra

-
Hozzászólás

Fehér CicaHát, az elmúlt napok élményét nem kívánom senkinek, hű olvasóim. Nem tudom, miért problémáztak a hóhelyzet miatt holmi autósok, akik a kasztnijukban ott ragadtak valahol az úton – nekem mindössze a saját kis kasztnim volt: egy szál hófehér bundámban ragadtam ott Micivel együtt, a majdnem-semmi közepén, kilátástalanul várva a balsors beteljesedését.

Az úgy volt – áh, persze Mici ötlete volt, az őrültségeket mindig ő találja ki – tehát, hogy mennénk el meglátogatni Celesztina nénit, aki kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől, blablablabala, de hogy mindenképp ki kellene próbálnunk, így Mici, mert ha beválik, akkor bevezetné a Mici Café és Milkeryben. Már akkor sem volt túl jó idő, amikor Mici javaslata szerint elindultunk.

Celesztina kikotyvasztott valami új főzetet, csodatea, állítólag növeli a vonzerőt fokozza a nőiességet, plusz megóv a megfázástól a balszerencsétől.

Celesztina néni Hűvösvölgyben tanyázik, egy elég lerobban házban, ami régi korok mementójaként maradt itt – most már legalább tudom, mitől olyan doh- és molyirtó szagú mindig az öreglány bundája. A vizitet viszonylag hamar letudtuk, annak ellenére, hogy Celesztinától nem könnyű szabadulni (szünet nélkül zabál és beszél, és mindig egyszerre). Rátukmált Micire egy kötegnyi szárított árvalányhajhoz hasonló gazt, ami szerinte felbecsülhetetlenül értékes, nekem is a kezembe nyomott egy csokornyit, alig bírtuk tartani, aztán az elkészítés receptjével a fejünkben nekivágtunk a hazaútnak – akkor már szakadó hóban.

– Menjünk busszal – javasoltam Micinek, amit ugyan nem gyakran engedünk meg magunknak, de a mostani körülmények többszörösen is indokolttá tették.

Hűvösvölgyben egy szépen kiépített buszvégállomáson lehet válogatni a járatok közül, mentünk hát a szimatunk után, és felszálltunk a hazafelé tartóra, csakhogy az az átkozott jármű nem indult. Meg az összes többi sem. Akkora hó hullott fél óra alatt, hogy nem vállalták a menetet.

Én ekkor még elég diadalittasan néztem Micire, hogy ugye megmondtam, hogy el sem kéne indulnunk ilyen időben, csak abba nem gondoltam még bele, hogy fogunk hazajutni. Lekecmeregtünk a gazokkal a buszról, már azzal sem törődtünk, nem kezd-e cirkuszolni valamelyik utas, mit keresünk mi ott. De itt most kivétel nélkül mindenki azzal volt elfoglalva, hogy éri el az úticélját.
– Marad a séta – jelentette ki Mici olyan nyugalommal, mintha épp csak virágot szedtünk volna a Vasas napsütéses focipályáján, és a szomszédba kellett volna onnan hazabattyogni.

Folytatás →

Kalamajka kan-dúrban

-
Hozzászólás

Fehér CicaMost fejeztem be a szétszóródott függönycsíptetők összeszedegetését… Bemásztam az ágy alá, a komód mögé, még a szőnyeg alá is bekotortam, de így se lett meg mind. Még jó, hogy nem túl raplisak a háziak. Ja, hogy miért is kellett szedegetni, igen-igen… Elmondom.

Amikor betereltem magamhoz az öt felajzott kant, békés tejecskézést vettem tervbe, azzal, hogy majd én leszek a rendfenntartó, ha nagyon muszáj. Ahogy befelé nyomultak, Jácintnak felcsillant a szeme, ahogy végigmérte Szergejt:

– Jé, te vagy a Cats from Hell frontmacsója!

Na, ezek innen már sima ügy – gondoltam, ahogy elnéztem Szergej kisimuló vonásait. Ha költői akarnék lenni, még azt is mondanám: ellágyult. Ez a front-ügy betalált. Jácint kétségkívül a Sötét Yukból emlékezett rá, de az is lehet, hogy Szergej saját lábon ilyen menő, hogy csak úgy megismerik.

– Ja-ja – bólogatott Jácintnak szerényen, és közben a bajsza alatt hevesen mosolygott.

– Én is szólóztam egy bandában, vagyis a legutolsóban, amivel próbálkoztunk – borult virágba az örömtől Jácint – csak aztán nem lett belőle semmi – hervadt le búsan. Tudod, olyan… tiszavirág-életű zenekar volt.

– Ismerem, ne is mondd – legyintett Szergej, a tiszavirág-életű zenekarok szakértője, aki fennen hangoztatta, hogy próbákra járni pokolian fárasztó és unalmas elfoglaltság, és mégis sok helyen rá akarták kényszeríteni.

…én meg életemben először olyan hálás voltam Szergejnek, hogy a kertben akar barátilag elbeszélgetni Pongráccal, és nem idebent, mint még soha.

Amíg ők ketten elmerültek e barátivá melegedett csevejben, és azt vitatták meg, hogy a Doghunters vagy a Kormikarma zúzósabb, Pongrác és két meghosszabbítása unottan elnyúltak a pamlagon, mogorván forgatták a fejüket, vagyis inkább a fejükben forgattak valamit mogorván, ez messziről látszott.

Folytatás →