Középkor No.1

 

A faluban élt egy javasasszony és sok paraszt, minden egyéb jó messze volt, a falusiak nyugalmát nem zavarta semmi. Amikor egy paraszt, vagy annak gyereke, asszonya, tehene, estébéje megbetegedett, akkor elment a javasasszonyhoz, és az a főzeteivel meggyógyította. Persze volt bőven, amikor nem sikerült, de azért sokszor igen.

Egyszer az egyik paraszt azt mondta, hogy ő ugyan nem biztos benne, de lehetséges, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál. A többi paraszt elgondolkodott, amennyire futotta tőlük, és elismerték, hogy ők sem biztosak benne, de lehet.

Levelet írtak tehát a közeli püspökséghez, hogy küldjenek ki egy szakértőt, hogy megállapítaná, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál, vagy sem.

A püspökség kiküldött egy hivatalos egyházi személyt, aki ott helyben elvégezte a szakértői vizsgálatot, és megállapította, hogy a javasasszony az ördöggel cimborál, azonnal el is szállíttatta a városba, ahol rövidesen máglyán elégették.

Egy riporter érkezett a faluba, és megkérdezte a parasztokat, hogy nem bánják-e, hogy most már senki se fogja gyógyítani őket.

– Nem gondoltuk, hogy ez lesz a vége – mondták a parasztok.

 

 

Vers, gyöngyvirághangon

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

 

 

Csilingel ez a vers, olyan üde valóban, mint hősei, a nyolcesztendős lányok. Aki olvassa, arra gondol, talán egy valamikori „nyolcesztendős” idézi fel ezt a pirkadati kort, vagy éppen ellenkezőleg, egy élemedett nagypapa emlékszik a kislány-kacagásra. De egyik sem. Egy tizenkilenc éves fiú írta ezeket a sorokat. József Attila.

 

 

 
Nyolcesztendős lányok

Hosszú sorban jönnek, mennek,

Apró ördögök, de szentek,

Homlokuk friss, meleg kenyér,

Szén a szemük, szénparázs.

 

Hosszú sorban jönnek, mennek,

Mint a virág, úgy szeretnek,

Úgy szeretik a fiúkat,

akárcsak a gyöngyvirág.

 

Hosszú sorban jönnek, mennek,

Ha sírnak is, csak nevetnek.

Messze vannak, messze vannak,

Mint a vidám csillagok!

A korai versei között az egyik kedvencem. Mert a felidézett kép olyan őszinte, mint élete végén a legszemélyesebb vallomásai. És szeretem éppen e feszültség miatt: mi köze a hosszú sorban csivitelő kislányokhoz egy 19 évesnek? Hogy lehet, hogy így beléjük lát, ilyen örök érvényű, plasztikus pillanatképet készít róluk? Mindegy, hogy egy ferencvárosi gangon szaladoztak kuncogva majd’ száz éve, vagy negyven évvel később, egy zuglói iskolaudvaron, ahogy mi tettük a hatvanas években. Mert mi, valamikori nyolcesztendős lányok, bizony, egy villanásnyi ideig éppen ilyenek voltunk. Aki nem élte meg, megkérdezheti: miért éppen nyolcesztendősen? Miért nem hét, hat vagy kilenc évesen? Mi történik akkortájt, ami sem előtte, sem később nem történhet meg?

"Hosszú sorban jönnek, mennek, Apró ördögök, de szentek"

“Hosszú sorban jönnek, mennek, Apró ördögök, de szentek”

Folytatás

Utazás a szívdobbanás ritmusára

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

A várakozásról, a beteljesedő találkozásról – és a hozzá vezető, sokszor kegyetlen, de végül a megnyugvásig elérő útról szól számomra Nemes Nagy Ágnes alábbi verse. Első két részéről már írtam, most a harmadik, az „Út” című van soron.

http://www.egeszsegtukor.hu/mimind/ki-jon-hozzank-karacsonyra-lovak-es-angyalok/

http://www.egeszsegtukor.hu/mimind/angyalok-jonnek-angyalok-mennek/#more-1736

Holnap olvashatjátok itt a teljes verset.

 

Nemes Nagy Ágnes

A LOVAK ÉS AZ ANGYALOK

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.

Elvermelt almát adhatok.

Ki küldött vajon vigaszul?

Itt egy jonatán, egy batul.

Féltem nagyon, hogy a szemöldök-

fában homlokkal összetörtök,

és tört angyalt hogy ápolok?

Be szerencsével jártatok!

Mint a petróleumlángot, kicsinyre

húztátok angyalságotok.

Mennek

Először fölkelt Áriel,

aki a karban énekel.

Azután fölkelt Rafael.

Ne menj még, kérlek. – Menni kell.

Az ifjúságtól, lustaságtól

hullámos-léptű, lassú Gábor

indult aztán. – Ne menj. – Az arca

pelyhes volt, mint a fűzfabarka.

Utolsónak maradt Mihály.

Vasderes-színű tüske-hajjal,

mint az apák, ez olyan angyal.

– A csuhád csücskét megfogom,

az alma kásás volt, tudom,

de nincs más, nincs más, nincs – megállj!

És mégiscsak elment Mihály.

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,

hadd vigyen egyszer már haza.

Jó ez a szódás paripa.

 

A cukrászboltnál majd megállunk,

ott utoljára még benézek,

akár egy alkony ablakán;

hogy villognak a sütemények,

a sok mennyei marcipán –

 

és aztán minden színtelen.

És nem lát minket senki sem.

A ló dobog csak, tompa dobja,

mintha egy szív ver távolodva.

 

És lassan úsztatunk tovább,

valami víz, valami fák,

valami lombos némaság,

talán valami suhogó,

lomb-kupolák alatt futó,

talán folyó a rengetegben –

de nem tudom – minden nevetlen –

lehajlok. Ne érjen az ág.

Átölelem a ló nyakát.

Patkó és kovács – mi lehet keményebb, nehezebb ezeknél? És persze szimbólumok: szerencse és élet – mindennek a kovácsa is egy kovács… És érezzük, ugye, micsoda súlya van egy szódáslónak?

Nehéz, kézzelfogható dolgokkal, dolgoktól indul az út, és a gyermekálmok megtestesítőjén, az alkony-ablakként kitáruló cukrászbolt-kirakaton át eljutunk a szívdobbanásig, mely konkrét, fiziológiai értelemben éppen olyan meghatározó, mint szimbolikusan és spirituálisan.

Aztán már ez a szívdobbanás-ütem kísér, amikor a határozatlan névmások bizonytalanjában – a „valami ez”, „valami az” között, nevetlen semmik között – száguldunk. Egyetlen valóság van csak: ahogy rásimulunk a ló meleg, fényes nyakára.

Lovak és angyalok. Szárnyak és paták: angyal és ördög kettőssége vajon, égi és földi az, amit érzékeltet a költő?

Megkérdeztem R. Kövér Balázs angyaltanácsadót, a Nők lapja Café asztrológusát is erről:

Folytatás