Tánc, móka, kacagás

Fehér Cica

Hogy vagytok kedves-jó olvasóim, hogy kezdődött az évetek? Én szerencsésen átvészeltem a nagy tűzijátékos ünnepet, és ahogy azt már egy ideje csináljuk, közösen a lányokkal.

A nagy dirr-durros éjszakára Henriettnél gyűltünk össze, és mivel újabban már egyikünket sem riasztja meg annyira a nagy hangzavar meg az éjszakai fényesség (nem tagadom, kezdetben ugyancsak szorosan összebújtunk, amikor tetőfokára hágott az utcai hangulat), mi is csaptunk egy kis bulit.

A gyülekezőt Mici Milkeryjébe szerveztük, ide futott be mindenki – beleértve Szidit és Henriettet is, és megérkezett még Pongrác is két haverjával, Marcival meg Kolbásszal. A Kolbász becenevű beszervezett még két jómadarat, egy bizonyos Gonzót meg egy Vegaszt, akik azonban késlekedtek, így lassacskán átszivárogtunk Henriettékhez, és útközben még vagy három asszonypajtás csatlakozott a menethez, miután megtudták, hogy házi mulatságot szervezünk. Feltétlenül jobb programnak ígérkezett, mint kint fagyoskodni a mínuszokban, hogy aztán eltalálja szegényeket valami robbanóanyag. Henriett hazáig épp efféle rémtörténetekkel szórakoztatott bennünket, például, hogy a szomszédja unokahúgát egyszer egy ilyen színpompás gránát a levegőbe repítette, és ugyan szerencsésen túlélte, de szőre nem sok maradt, és mire visszahullott a földre, már mindenütt piros- meg zöldcsillagos volt. Pongrácék voltak annyira neveletlenek, hogy a hasukat fogták a nevetéstől, de olyan hangosan röhögtek, hogy a kutyák is ugatni kezdtek mindenütt. Pongrác szerintem csak megjátszotta magát, mert Henriett már jó ideje fittyet hány az udvarlására, ez a megveszekedett kan meg egyre elszántabb. A két barátjával együtt erősen be voltak csiccsentve, úgy tűnt, semmi szükségük sincs már a bóléra, amit Mici saját kezűleg csinált, és egy vájdlingban cipelt át Henrietthez. Erről eszembe jutott Szergej, és hogy milyen kár, hogy nincs itt, de hát épp ő tehet róla, hogy nem hívhatom barátok közé, ha egyszer nem tud tisztességesen viselkedni.

Be kellett hát érnem Pongrácék fiútársaságával, de az ő jólneveltségükről sem voltam igazán meggyőződve.

(Micinél akkor húzta ki végleg a gyufát, amikor egyszer a barátnőm valami rikottás izét kotyvasztott nálam, nekem meg Szidinek, azt is pont ebben a vájdlingban. Szergej épp ott tanyázott, és mivel hidegnek találta lent a helyiséget, feltelepedett hortyogni valami polcra. Mikor már olyan mélyen aludt, hogy a tagjai szanaszét hevertek, egyszer csak lebucskázott odafentről, egyenesen a rikottás edény szélére, ami függőlegesbe rúgta magát, és a hegynyi massza szó szerint beborította Micit. Két órát nyalogattuk szegényt Szidivel, mire úgy-ahogy lepucoltuk, de még másnap is ragacsos volt.)

Be kellett hát érnem Pongrácék fiútársaságával, de az ő jólneveltségükről sem voltam igazán meggyőződve. Henriett igencsak kényelmes szobát biztosított a számunkra, a földön subaszőnyeg, a heverőkön zseníliatakaró, a spájz feltöltve, egyszóval minden kényelem biztosítva volt. Mint mondta, a háziak elmentek három napra valami vidéki szállodába – annyit kért csak, hogy vigyázzunk a berendezésre. A Kolbász nevezetű meg Marci rögtön rávetették magukat a régi lemezjátszóra, de legalább jó hangulatot csináltak. Ahogy megszólalt a zene, Mici elkapott, hogy megtanít rumbázni (hogy ez honnan tud ilyeneket…?), Henriett meg vállalt egy kis rongylábat Pongráccal, aki ettől szemlátomást a mennyekben érezte magát. Az asszonypajtik jól elvoltak a többi fiúval, pláne, amikor beállított a korábban felkonferált Gonzó és Vegasz, akik aztán a hangjukat is jól kieresztették, pedig Henriett elég aggodalmasan csitította őket, hogy a szomszédba azért ne hallatszódjunk át. Rögtönzött DJ-ink pompás talpalávalókkal szórakoztattak minket, engem Marci jól meg is forgatott, erre:

http://www.youtube.com/watch?v=BnB5f_z4Epo

Már közeledett az éjfél, amikor Szidike kitipegett a szoba közepére, és szépen, tagoltan bejelentette, hogy tavalyi repertoárjukból előadná nekünk a Psalmus Miaust, és olyan furcsán állt mind a két szeme.

Folytatás

Lélekmasszázs

Fehér Cica

A koncert kilátása, amit Szergej csillantott meg előttem, nem hagyott nyugodni. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy adhatnék le egy kis súlyfelesleget egy hét alatt, hogy ne ilyen nagy körte legyek, hanem amolyan derékban szűkített masniforma, mint mondjuk Henriett. Ha a közelemben van, sosem tudom megállni, hogy azt nézegessem, hogy lehet ilyen jól formált valaki. Mint egy kecsesebb palack, aminek a közepére ráültek. Vagy egy nagy spulni, amit marokra fogva megszorongattak.

Én meg inkább arra a hordócskára hasonlítok, amit a hegyimentő kutyák nyakába akasztanak. Vagy arra a labdára, amivel rögbizni szoktak, és még össze is van varrva középen, hogy ne repedjen szét. Ahogy a tükör előtt forgolódtam, eszembe jutott, hogy átszaladok Micihez, és elhívom magammal a koncertre, mert az menőbb, ha ketten megyünk. Ahogy vetettem egy búcsúpillantást a tükörképemre, az is bevillant, hogy mennyire szeretném, ha ő is látná Szergejt énekelni. Még akkor is, ha nem szíveli különösebben. Pont azért.

Hogy adhatnék le egy kis súlyfelesleget egy hét alatt, hogy ne ilyen nagy körte legyek, hanem amolyan derékban szűkített masniforma, mint mondjuk Henriett. Hogy lehet ilyen jól formált valaki? Mint egy kecsesebb palack, aminek a közepére ráültek.

A Mici Café és Milkery délelőtt vendégek nélkül árválkodott, de Micit odabent találtam, az egyik babzsákfotelben elnyúlva lezser pózban reszelgette a körmeit. Soha nem aggódik azon sem, ha nincsen vendég, ez a csaj valahogy mindig olyan biztos a dolgában. Lám, mit tesz a jómód…
Annyira izgatott voltam, amíg eldaráltam neki a hírt, hogy Zúzda Fesztivál lesz, ahol fellép a Cats from Hell (így hívják a zenekarukat, ha még nem mondtam volna), hogy még lihegtem is egy kicsit.
– Eljössz velem??? – szegeztem neki végül a kérdést.
Mici abbahagyta egy pillanatra a reszelgetést, a fejét hátrébb húzta, mintha jobban meg akarna nézni magának, és a tekintetében valami olyasféle látszott, mintha azt kérdezné: „te megőrültél?”
A következő pillanatban le is tette a reszelőt, és nagy nehezen szóra nyitotta a száját. Nem túl meglepő módon azt kérdezte:
– Te megőrültél?
– Miért, egy jót buliznánk, talán még be is csípnénk egy kicsit, az hozzá tartozik az ilyen…
– Az ilyen balhés tivornyákhoz! Tudod, hogy nem bírom az ilyen vadkanokat, ezek a te eseteid. És az a zene… Kitépi a mellkasod a helyéből. És csak bólogatnak rá, mint egy ivókacsa.
– Na de Mici – hökkentem meg, mert az efféle kifakadások nem voltak jellemzők a barátnőmre – az is zene, és Szergejék jól csinálják, ez biztos!
– Akkor hívd el Szidit, ő kórustag, kellően muzikális.
– Jaj, hát Szidi az Ájtatos Nővéreknél énekel, már hogy hívnám el egy metálkoncertre?
– Azok inkább Ájtatos Bővérek – csipkelődött Mici – legalábbis az alapján, amit múltkor láttam a templom mögött… És még csak nincs is tavasz!
– Akkor hát… – hervadtam le, mert valahogy éreztem, hogy Mici hajthatatlan lesz.
– Neked kell az orosz, abszolváld te a koncertjüket – kapta fel újra a reszelőt, és dühösen húzogatni kezdte a karmain, mint egy megszállott elsőhegedűs a vonót.

Egy pillanatra nyekkenni sem tudtam. Mici soha nem volt ennyire durva. És ha arra gondolok, hogy azután a nyári kalandja után a pernahajder bosnyákkal én voltam az egyetlen, akinek a vállán kihüppöghette magát…
– Most nagyon nem voltál jófej, Mici! – pattantam fel, és minden további szó helyett lábbal rúgtam be magam után a Milkery ajtaját. Akkorát szólt, hogy azt hittem, az a flancos üvegtábla menten kizuhan a helyéből, és ezer darabra törik.

Folytatás

Michelangelo és Milkery

Fehér Cica

Miciék tejecskézője maga a mennyország. Most értem haza a találkozónkból a lányokkal – tartottam nekik egy kis útibeszámolót, és átadtam az örök városból hazaszállított szuveníreket.

Mici szokás szerint vendégül látott minket, és a legmenőbb helyen, ahol életemben tejecskéztem. Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy kicsit irigy vagyok rá. Nyáron a wellnesspark, most meg ez… Mondtam már, hogy a jég hátán is megél ez a nőci, igaz?

Az történt, hogy a hidegebb fuvallatotok beálltával a kis sportparkocskánk bezárt, vagyis Mici szezonális megfontolásból feloszlatta az összejöveteleket. Miután viszont jól felszerelt házzal áldotta meg a sors, aminek a kertjében nem csak az általunk is jól kihasznált medence, meg tekepálya, grillsütőhely és szőlőlugas van, hanem egy üvegház is, Mici ez utóbbi egyik sarkában rendezte be a Mici Café és Milkeryt, ahol összegyűlve odabentről nézhetjük és hallgathatjuk, ahogy kopog az eső az üvegen, és vadul burjánzó egzotikus növények dzsungelében élvezhetjük a kellemes meleget. Mindehhez – kapaszkodjatok meg! – babzsákfotel dukál; igaz, hogy csak egy van oda beállítva, de azon hárman is elférünk, és az igazságosság elvén negyedóránként cserélni szoktunk. De a subaszőnyegre szorulók sem járnak rosszul, mondanom sem kell.

A parádés körülményekről nekem rögtön a római napfény jutott eszembe, és nem tagadom, elragadott a hév, ahogy az itáliai élményeimet ecseteltem Micinek, Henriettnek, Szidikének és még három közös barátnőnknek, csak mert egyszerűen azt szerettem volna, hogy egy kicsit attól is hüledezzenek, amit tőlem hallanak, ne csak a Mici Café és Milkerytől. (Pedig ő sosem hivalkodik, hiába áldotta meg az ég ilyen fényes egzisztenciával.)

Folytatás