A megformált gondolat mindig jelentős, ha üzenete eltalál hozzánk. Talán ebben hisznek még, ezért írnak még a költők – de itt a bökkenő: ki olvassa ma a verseket? Most valaki olvasott – helyettünk. Gondolkodott – helyettünk. És mesél – nekünk. Hogy könnyebb legyen gondolkodnunk és élvezzük, hogy érezünk.
Mert valljuk be: nehéz az a könyv. Még ha csak a zseb-József Attila is. És nehéz benne a vers, még ha csak egyoldalas is. Mert vagy megnyílunk neki és vállaljuk, hogy szíven talál, vagy zordan zárunk és érthetetlennek ítéljük. Nehéz nekünk magunkkal szembenéznünk, márpedig a verssorok közül saját vágyaink és bűneink kacsintanak vissza ránk. Kell valaki, aki a befogadás aktusát megkönnyíti.
Bezerédi Zoltán Bagatell estje – fotó Garamvári Gábor
Ez a valaki itt most, a Katonában Bezerédi Zoltán. Én nem ismertem ezt az arcát, a szenvedéllyel és okosan mesélőt, bár visszafejthető talán a színpadi, és filmszerepekből: különösen a mindig egy kis távolságot tartó tárgyilagosság – mely szerepeiben gyakran a komikummá teljesedik. Itt irónia is csak akkor lesz belőle, ha a vers akarja. Ránk erőszakolt szubjektivitás, oktrojált érzelem pedig soha. Bezerédi ránk bízza mintegy a költő gondolatát – átnyújtja nekünk tenyérmelegébe burkolva – tegyünk vele, amit jónak látunk. Nincs értelmezve, elő-emésztve, csak szeretve, melengetve… és igen, sokkal könnyebb így átvennünk, nagyobb az élvezet és kevesebb a kommunikációs veszteség.
Működik a színház mágiája: a kimondott szó – az egyszer már emberi tüdőn, hangszálakon átszűrt, fiziológiailag humanizált minőség könnyebben befogadható. Sokan emlékeznek, ahogy én is, az élőben hallott versek intim közegére Mensáros, Básti, Major, Bálint András, Berek Kati előadásaiból. és átjött még felvételről is nekem Timár József, Gáti József. És Jordán Tamás, aki „hivatkozási alap”, aki megidéztetik, mintegy ajánlja az előadót József Attilával:
Kedves Zoltán,
nem nagyzol tán
a költő,
ha töltő-
tollával íme
verset ír neked,
vagyis éneket,
melynek van ríme
És a székek (kellékek) és a képek (a szép nők és a Botero -figurák videoinstallációi) mind repítik, mind segítik a szót, a gondolatot. Bezerédi fohászokkal kezdi. A halandó megidézi a halhatatlant. De pátosz, ájult tisztelet vagy pörlekedő hang helyett egyenrangú félként beszélget vele. Mintegy képviselve az emberi szempontot, akár az Apokrif Petri György-féle blaszfémiájában, akár József Attila korai, istenes szabadversében, mely még Ady- hangon szól:
…Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked
elmondani, hogy én is vagyok
és itt vagyok és csodállak, de
nem értelek.
Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg
zsoltárolásunkra.
…
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam
(Csöndes estéli zsoltár)