Ha kisebbségben vagy, lenyomva és háttérbe szorítva érzed magad, mindennapos túlélési gyakorlatod lehet a menekülés, rejtőzés – így tesznek a meleg (és leszbikus) közösség tagjai a thatcheri Angliában, a 80-as években. De nem csak őket diszkriminálják. A Vaslady gazdaságpolitikája a bányabezárásokkal lehetetlenné teszi a bányászok életét is: 1984 őszén elkezdik azt a sztrájkot, mely az ország leghosszabb tiltakozó mozgalmává növi ki magát.
Így leírva egyszerűnek látszik az összefüggés, ki kivel van, de a valóság szövevényében inkább az a megszokott, hogy nehezen ismerjük fel természetes szövetségeseinket. Hiába küzdenek ugyanazzal az ellenséggel – a rendőrökkel, a megbélyegző sajtóval – a legférfiasabb szakma képviselői és a londoni meleg közösségek aligha találnának egymásra, ha utóbbiak között nem akadna egy zseniális vezető, az ír Mark Ashton. Abban a dokumentumfilmben, melyet Ashtonék a bányászsztrájkot támogató gyűjtésükről, a barátságról és a szövetségről készítettek, All out! Dancing in Dulais címmel, elmondja, hogy „…az egyik közösségnek szolidárisnak kell lennie a másikkal, a melegek elnyomása egy tőről fakad a bányászokéval, természetes tehát, hogy melléjük álljunk. Nem lenne logikus azt mondani, hogy meleg vagyok, kiállok a meleg közösségért és nem törődöm semmi mással…”. Ilyen egyszerű. És mennyire más értelmet kap a „meleg büszkeség” (a film eredeti címe az erre utaló Pride), amiről sokan hiszik, hogy provokáció, öntetszelgés csupán, amikor kiállássá és vállalássá, összefogássá nemesül Mark Ashton értelmezésében.
Ez az alaphelyzete a most bemutatott Büszkeség és bányászélet című angol filmnek, mely az évkezdet nagy moziélménye. Magyar címe okos közönségcsalogató, mivel a férfias-heroikus szójátékká csavart Jane Austin utalással mindkét nem tagjait képes megszólítani.