Marci ex machina

Fehér Cica

Néhány szívemnek kedves olvasóm emlékeztetett (bár, az igazat megvallva, mindannyian azok vagytok), hogy még tartozom a beszámolómmal a múltkori haditanácsunkról: hogyan szabadítsuk ki Henit az aranykalitkából.

Szóval emlékeztek rá, Mentsük meg Henit a Gellérthegyről! – írtam nem is olyan régen.S hogy hogyan? Nem is kellett olyan sokat gondolkodnunk, hiszen miután Micivel és Szidivel eljöttünk tőle az első látogatásunkat követően, és kissé kókadtan kocogtunk hazafelé, Mici fejéből már ki is pattant az isteni szikra – legalábbis szerinte az volt. De mikor összeültünk nála a tejecskézőjében egy-egy finom, habos, fahéjas milk-shake-re, és előadta az ötletet, nekem korántsem tűnt olyan rózsás elképzelésnek.

– Ismeritek a kedves idős hölgyet a Garas utcai öreg kastélyból? – kérdezte Mici, de csak nagyjából sejtettük, melyik házról beszél. Egy elég romos, régi villa jutott eszembe, kastélynak egyáltalán nem nevezném, de Mici szeret túlozni. – Nos, tudom róla, hogy nagy barátja a mi fajtánknak. Állítólag életében befogadott már vagy ötvenet hontalanná lett távoli rokonainkból.

– Hontalanok? Befogadott?? De hát akkor az egy menhely! – bökte ki Szidi, és a feje búbjáig húzta fel a szemét a döbbenettől.

– Ugyan már, Szidónia, túlérzékeny vagy – tette helyre Mici. – Épp megfelelő hely lenne Heninek, ha…

Ettől már nekem is megakadt a milk-shake a torkomon, és ijedten prüszköltem ki, fehér tejjel bepermetezve magam körül mindent. Egy csepp ott himbált Szidi szemöldökén, de észre sem vette, mert még mindig szobor mereven ült tágra nyílt szemmel.

– Gusztustalan vagy – ingatta Mici a fejét felém, én meg egyre a tejcseppet lestem Szidi szemöldökén. – Állítólag jobb ellátásban van részük az ott élőknek, mint némelyikünknek, aki saját házat, lakást tudhat a háta mögött – folytatta vehemensen Mici.

Magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – , szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…!

Nem tudom, engem valahogy nem győzött meg, különösen, hogy magam elé képzeltem Henit, aki reggelenként eljárt a Vasasba futóedzeni a rózsaszín lábszárvédőjében – Mici kötötte neki egyszer ajándékba, miután pusztán unaloműzésből felfejtett egy kézikötésű, puha ágytakarót, amin sziesztázni szokott, és nem tudott mit kezdeni a húsz méteres fonálgombolyaggal –, szóval, hogy Heni elvegyüljön holmi befogadott ágrólszakadtakkal egy menhelyen…! Még ha mi itt lennénk is neki, és visszatérhetne a szeretett környékre, azért az egyáltalán nem mindegy, hol hajtja a fejét álomra a magunkfajta.

Mielőtt Mici hevesen duzzogni kezdett volna, hogy nem lelkesedünk az elgondolásáért, úgy döntöttünk, elmegyünk együtt a helyszínre, és körbeszimatolunk, hogy legalább közelebbről szemügyre vehessünk, miféle hely is az.
A ház csakugyan az volt, amelyikre gondoltam, egy ősfákkal benőtt telek hátulján magasodott, és nem volt épp bizalomgerjesztő látvány. Valahogy olyan sötét volt minden. Na és a szag…! Engem az bántott legjobban. Egy tömegszállás lehet odabent, semmi kétség.

Folytatás

A macskalétra csúcsán

Fehér Cica

Nem feledkezem el róla, hogy elmeséljem majd, mire jutottunk a Heni szabadságának kivívására alakult válságstábunk sebtiben összehívott értekezletén, csak előbb arra akarlak bujtogatni benneteket, kedves olvasóim, hogy szedjetek bodzát, mert most van itt az ideje!

A kis dombocskán felfutó Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához, egyszer kipróbáltam, és hihetetlen kalandban volt részem. Majd figyelmeztessetek, hogy ezt is meséljem el –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, a parkolóban, ahová beállnak a buszok, amelyekből kiömlenek a szállodába özönlő turisták. Már több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél – na de én…! Csak beleszimatolok a levegőbe, és már húz is maga után az orrom.

A Lórántffy-lépcső szélén – nem azon a szélén, ahonnan egy kis vaslépcső nyílik a macskakonzerv alakú szálloda személyzeti bejáratához, ami egyébként pompás surranóút a konyhához –, szóval, a másik oldalon igazi nagy bozótos terpeszkedik, de ebből a bodza igazán érdekes számomra. Az illatát már a lépcső aljában érezni lehet, bár több környékbeli ismerősöm mondta, hogy ők a világon semmi mást nem éreznek ott, mint a benzingőzt, amit ráadásul a Szilágyi fasor felől is odafúj a szél.

Nagyon megkívántam minap a bodzaszörpöt. Kapóra jött Celesztina néni látogatása, aki, ha elfogyasztható növényről esik szó, rögtön lázba jön, és elsorolja, hányféle főzet készíthető a gazokból. Úgy döntöttem, most veszem egy kis hasznát az öreglánynak. Kellően feltüzeltem a bodza hasznosságát illetően, aztán nekiszegeztem a kérdést: segítene-e nekem leszedni. Itt nő a lépcső mellett, csak túl magasan van. (Állandó gond a magunkfajtának.) Celesztina néni hebegett-habogott, hogy ő inkább csak a receptekhez ért, nem a leszedéshez, meg így, meg úgy, de én tudtam, hogy csak hótt lusta: enni és fecsegni jár körbe népes ismeretségi körében. Végül abban maradtunk: kerítek még valakit, mert ehhez kell vagy tizenkét stabil láb.

Micinek a Milkeryben beindult a tavaszi zsongás, ő nem ért rá – a bodzaszörpből persze majd kunyerálsz, gondoltam, de neki még ezt is megteszem szívesen –, Heni, aki a legfittebb mindannyiunk közül, senyved a Gellért téri hetven négyzetméteres zárkájában, Szidi gyengélkedik, valami allergia, amire aztán végképp nem ajánlott a bozótküzdelem…

Folytatás

Tejecskézés

Fehér Cica

Tudom, hogy vannak némelyek, akik a kávézgatásra esküsznek. A magunkfajtáknak azonban a tej a legfőbb jó. Édes-selymes nedű. Tejet lehet magányosan is iszogatni, én például nagyon szeretek közben hosszasan mélázni, de a közös tejecskézés messze nem ugyanaz.

Ehhez a passzióhoz Henriett a legjobb társ. Hihetetlen, ez a lány mikre képes. Nem egyszerűen eléd rakja, aztán kész, hanem egy szempillantás alatt képes egész tejkölteményeket varázsolni, valahogy van ehhez érzéke. (Ő azt mondja, hogy aki az ízekre fogékony, az minden másban érzéki.) Külön szeretem, hogy porceláncsészécskéket használ a szervírozáshoz. Nem azt mondom, hogy a mi háztartásunkban nincs meg minden, amire szükségem van, de a műanyagtól mindig olyan fintoroghatnékom támad. Az apró repedésekben benne maradnak a régi illat- és ízdarabkák, és ez bántja az orrom. A porcelánnál ez soha nem fordulhat elő.

A közös tejecskézésekhez az ősz a legjobb időszak, mert nyáron szörnyen gyorsan romolnak az itókák. Ősszel már jól esik, ha a tej kicsit meg van langyítva, s akkor az ízek még domborúbbak – ahogy Henriett szokta mondani. A tejet úgy bolondítja meg (ez is az ő szava járása), hogy beledobál különféle gezemicéket (ez az én szavam járása), amiket csak azóta ismerek behatóbban, hogy megtanította, mi fán teremnek.

Folytatás