Lujza világa

Dési Lujza - Vígszínházi naplóm

 Van egy előadás a Pesti Színházban, ami újra és újra szíven üt. A Billy világát még csak egy éve mutattuk be, de azóta minden este felidéződik bennem ez a csodálatos darab, mert Billy történetében minduntalan saját sorsomra ismerek.

Akkor, azon a rettenetes napon, mikor hangomat végleg elveszítettem, a kórházban töltött napok után fájdalmas volt kilépni az utcára. A hazáig tartó hosszú séta alatt ráeszméltem, mit is rabolt el tőlem az élet. Már nem ugrathatom a szemközti újságárust, már nem tréfálkozhatok a varrodában, többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt. Mára elhagyott az a kedves nemzedék, az a drága baráti társaság, aki igazán ismert, aki még tudta milyen is volt hangom, hiszen most már csak hallgatni tudok, de azt viszont nagy türelemmel teszem.

Többé nem civakodhatok a házmesterrel, és nem mondhatom Mártonnak: szeretlek. Tudtam, hangommal együtt hamarosan elveszítem önmagam is. Mára már senki nem ismeri azt a Lujzát, aki hangosan kacagott mindenen, aki önfeledten fecserészett bárkivel, és aki bölcs tanácsokat adott, ha valaki bajban volt.

Egy alkalommal Eszenyi Enikő sugárzó arccal rontott be az öltözőmbe. Akkor hallottam először a Billy világáról. Enikő hosszan mesélt egy családról, melynek minden egyes tagja küzd a kommunikációval, ám a nyelvi kifejezés csorba mintáját csupán siket fiúkban, Billyben látják. Nem sokkal ezután, a következő évadban színpadra is került az én kis néma világom. Pontosabban Billy világa, hiszen nem ő néma, hanem számára néma a világ. Úgy érzem, rokonlelkek vagyunk Billyvel, pedig egészen más terhet rótt ránk a sors: én beszélni nem tudok, Billyt viszont a hallástól fosztotta meg az élet. Azt hiszem, ha Billy a valóságban is életre kelne, és találkoznánk, nagyon jól megértenénk egymást…

Péter és Vicus…

Az előadásban Telekes Péter játssza Billyt. Büszke vagyok erre a fiatal fiúra, hogy ilyen szépen, ilyen érzékenyen dolgozik. Partnernőjével, a kis Bata Évával mindketten csodálatosan megtanultak jelelni, amiben nekem – töredelmesen bevallom – régebben komoly lemaradásaim voltak. Nem volt rá szükségem, hiszen valahogy mindenki mindig értette a gesztusaimat és a mimikámat.

…titkos nyelven beszélnek

A jelnyelv tanár szinte naponta járt a Pesti Színházba, és a próbák után a büfében tanult Vicával és Pepével. Az első hetekben szégyenlősen nem mertem megkérdezni, bekapcsolódhatok-e ebbe a különös, némán gesztikuláló szeánszba, aztán szerencsére, ők maguk invitáltak színes társaságukba. Felejthetetlen élmény volt számomra az órák minden perce. Erika, a tanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk.

De ezt az előadásban mindenki érti

Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben – és már meg sem lepődtem, amikor megtudtam, hogy Erika maga is színésznő, csak ő jelnyelven játszik előadásokat….

Erika, a jelnyelvtanár gyönyörűen kifejező gesztusokat tanított nekünk. Lebilincselve figyeltem az arcjátékát és finom kezeit jelelés közben.

Vicáék gyorsan elsajátították az előadásban szereplő mondatok jelelését sőt, többet is. Egészen kedvet kaptak ehhez az új nyelvhez, és velem azóta is így beszélgetnek. Sokat nevetünk, amikor rátalálunk egy-egy új jelre, mellyel egyszerűen ki tudunk fejezni egy hosszú, bonyolult mondatot. Hatalmas öröm ez számomra, hiszen egy kicsit újra önmagam lehetek, s visszakaptam valamit, amit oly sok éven át nem élvezhettem.

Folytatás