A vásznak kővé fagytak és vágták a rőt kezet,
Csúszdává lett a fedélzet, állni alig lehet;
Észak-nyugatról fújt a szél, a tengerről, vadul,
Sziklán, tajtékon kívül más nem látszott arra túl.
Hallottuk a hullámverést, a hajnalra vártunk,
Csak virradatkor láttuk meg, milyen rosszul álltunk;
Futva a fedélzetre vitt a baj minden embert,
Felvontuk a fővitorlát, fogtuk, amíg felment.
Reggel: a Nap kalandos órája: kizárólag úri szeszélyem Diktálja hogy a négy közeli Alternatíva közül melyik Boltot részesítem ma előnyben Tej és Kifli Szempontjából: utána hazamegyek, dolgozok Délutánig, hogy másnap is mehessek közértbe: míg a Világ a Világ.
A közért előtt azonban Változás: egy Ember fekszik a földön, körülötte narancssárga ruhás Mentősök guggolnak: járókelők Kommentálják az eseményeket. Közelebb megyek.
A sovány Férfin éppen Újjáélesztés történik: már kipreparálták a szakemberek: infúziót Fűztek a karjába: a szájából átlátszó Cső lóg ki: ezen keresztül Lélegeztetik: közben egyikük a Szívét döngeti a szegycsonton át: erőteljes ritmikus Mozdulatokkal. A Földön köröskörül különféle Műszerek: elektromos Kijelzők: imponálóan Nagy apparátus. Pár csepp Vér is. „Túrta az Orrával a földet, de nagyon” – mondja az egyik Néző.
Gondosan Szemügyre veszem a Férfit: jéghideg földön fekszik Érzéketlenül: vékony Kabátban a nyirkos januári Hidegben a lehorzsolt orrával: sokkal Melegebb kabátra lenne szüksége: a Fején sincs semmi: gyér Haja csatakos: valahova leeshetett a Sapkája. A Cipője viszont nagyon Jó: vastag talpú: vadonatúj: meleg Bőrcipő: talán Karácsonyra kapta. A Buszmegállóban állt: hirtelen Összeesett – ezt hallom az iménti nézőtől.
Két éve: hogy Anyám végérvényesen megszökött csillapíthatatlan Érzelmi sóvárgásaim elől: sehogy sem akart Megfelelni: most megnézem hogy is Csinálta pontosan: elkezdett Érdekelni a dolog Mikéntje
A Férfi vonásai Tökéletesen ellazultak: máshol Van: Alszik: teljes Nyugalomban tűri, hogy Dolgozzanak rajta és szájtátva Nézzék: nem kell Törődjön vele, nem az ő Felelőssége. Ujjai meg-megrándulnak: de nem tudni: az Élet pislákol-e benne: vagy az őt érő fizikai Attrocitásokra válaszolnak reflexből az Izmok. A Bőre fakó: illetve teljesen Kék: a kékesszürke különböző Árnyalataiban testrészek szerint: a füle Karimája: az orra Hegye: a csuklója. Néhol egészen szederjes a színe.
Ismerem ezt a Színt. A nagyanyám Keze: az apám Szája Széle és feje Búbja utolsó délutánján: szerelmesem Bőre színe a Vérmérgezéskor: anyám Arca két holt Hét után… Két éve: hogy Anyám végérvényesen megszökött csillapíthatatlan Érzelmi sóvárgásaim elől: sehogy sem akart Megfelelni: most megnézem hogy is Csinálta pontosan: elkezdett Érdekelni a dolog Mikéntje. De úgy látszik: a Férfiban még van Élet: újabb Eszköz kerül elő: a Filmekből ismert két Vasalóhoz hasonlatos Szerszámmal elektromos Ütéssel próbálják a mentősök dobogásra bírni a Néma Szívet. Újra és újra: nem hagyják abba: vagy Tízszer egymás után. Már legalább Fél órája tart. Hosszú.
Most, hogy leesett egy tonna hó és örvényként ontja a tetőről a lavinát, visszatért a karácsonyi hangulatom.Ritkán kapunk fehér karácsonyt, mert az igazi tél január és február idejére szokott esni, ezért nálam csak most csöngetett be a meseszerű életérzés. A spontán mulatság úgyis jobb, mint a kötelező.
Facsarok mandarinlevet egy kis mentával. Egy pohár karácsony! Sütök fahéjas, gyömbéres, szegfűszeges, csillagánizsos sütit, a lakás illatozik. És csinálok forralt bort, ami persze a legjobb az osztrák sípályákon, de a hüttéből távozva kicsit ingataggá válik a pálya…
A hóembert lányaim,
Nati és Lizi építették
Akkora a hó, hogy gyalog megyünk az óvodába, a régi Delta főcímben szereplő bebugyolált, térdig hóba süppedő elszánt emberhez hasonlóan. A téren havat söpröget a kocsmárosné, rögtön közlekedési rémhírekkel bombáz, míg az autósok pörgetik a kerekeiket a kaptatón. Csendes és ropogós, puha és jéghideg a világ. Jó itthon maradni.
Csendes és ropogós, puha és jéghideg a világ. Jó itthon maradni.
Amikor kislány voltam, mindig a gyerekszoba zárt ajtaja mögül hallgattuk az izgatott készülődést. Mikor végre kijöhettünk, rögtön éreztük a fenyőfa átható illatát, a gyertyák és csillagszórók fényét és a fáról lógó szaloncukrok ízéről álmodoztunk. Csak zselés legyen…Az izgatottság nem sokkal Mikulás vagy Télapó? után kezdődött, és persze egyre fokozódott. Akkor még nem volt divat az adventi naptár, de tudtuk, hogy egyre közelebb járunk az ünnepekhez, mert a felnőttek szörnyen titokzatosak voltak, én meg mindig kiszúrtam valamilyen elrejtett ajándékot a beépített szekrény felső részébe kukkantva, amikor senki sem látta. Öcsémmel esténként a kötelező sötétségben izgultunk, hogy mit hoz a Jézuska – én az emeletes ágy tetején, ő odalent. Aztán egyik karácsony reggel, a sok izgulás után arra ébredtünk, hogy az Öcsém összegörnyedve szenved az ágyában, vakbélgyulladással. Nem tudtam felhőtlenül örülni a korábban meglesett, és egyébként fantasztikus legókészletnek. Szokatlanul csöndes és szomorú nap volt.
Soha így még nem éltem az Adventet, soha nem vártam így, egész valóval, teljes testtel, önfeledt gyereklélekkel. Soha? Máris hazug a mondat. Hiszen két gyerekem van. Legalább kétszer vártam hát így: egész valóval, teljes testtel…
Az egyiket ugyan forró nyárban: kíváncsisággal, aztán félelemmel, újonnan ébredt felelősséggel – hiszen az első volt. De a másik, a kislány éppen karácsony előtt fordult fejjel a szülőcsatornába. Akkor lett súly, akkor pocakot, lábat nyomó valódiság, amikor kétéves leendő-bátyja után rohantam volna, birkóztam, hancúroztam volna, de bent a gyermek-teher kint a tél súlya nyomasztott – nehéz voltam, idétlen, esetlen, vánszorogtam az idővel: „Ó, jössz-e már?”
Igen, ehhez a régi várakozáshoz hasonlított a mostani. Megint gyermeket, igaz, azóta már felnőtt gyermeket. És a második után megint az elsőt vártam.
Olyan kor ez most, olyan ország, hogy sokan vagyunk így, anyák. Olvastam, megkönnyeztem Török Monika írását külföldre induló gyermekéről http://nepszava.com/2012/09/velemeny/torok-monika-elment.html Ugyanez volt a motívuma az íróiskolánkban készült egyik műnek Csikós-Török Zsuzsától. Nem tudok egyikük szavainál sem többet, sem jobbat: mindent megírtak, éppen úgy, ahogy én érzem. Ahogy mi érezzük, anyák, akiknek húszéves reménységei most a távolban próbálnak szerencsét, igyekeznek megkapaszkodni.
De Simon visszajött. És nekem róla szólt az Advent. És a versek, melyeket csokorban akartam átadni nektek, hogy továbbfényesítsék a karácsonyt – most a versek is róla szólnak. Róla és a többiekről – akik visszajöhetnek. Mert vannak.
Ha másban nem is, az angyalok szerencséjében bízhatunk. Nehéz időkben kicsire húzzák magukat – takarékos lángocskák, láthatatlanok szinte, de a meleget és a fényt őrzik azért.
Fogadjátok hát szimbolikusan és a maguk valós vers-formájában is a jóság és az emberség egyszerre éteri és materiális megnyilvánulásait: Nemes Nagy Ágnestől a lovakat és az angyalokat. Nekem kellettek ők ehhez a karácsonyhoz, hátha nektek is. Szentestéig elküldöm őket itt, a ’mimind’-en sorban. Négy vers, négy cím: Jönnek, Mennek, Út…és végül A lovak és az angyalok.
Képet, szót, gondolatot és reményt – remélem – mindenki talál bennük. Örömet meg – bárcsak így lenne! – találjunk az ittvalókban. Legyen közel mindannyiunkhoz a szeretet!
Nemes Nagy Ágnes
A LOVAK ÉS AZ ANGYALOK
Jönnek
Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt egy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleumlángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.
Kondor Béla: Az angyal megjelenik Lóthnak
(magyarvagyok.com)
Az áldott vendégek talán tapintatból „húzzák kicsinyre angyalságukat” – mint a petróleumlángot – hogy ne ijesszenek minket. Vagy azért, hogy fenséges mivoltukkal ne keltsenek fölösleges feltűnést, irigységet.