Guszti egy igazi biznisz ördög. Úgy kereskedik a piros pontokkal, mint ha mindig is ezt csinálta volna.
A következőt ajánlom, apa! Egy pont egy palacsinta. Kettő már egy linzer. Három a délutáni mesecsatorna. Négy, hogy nem kell este fogat mosni. Öt, hogy egyáltalán nem kell. Hat, éjfélig viháncolás. Hét, kutyaszerenád. Kutyaszerenád? Értetlenül nézek és látványos fejkavarással az időt próbáltam húzni, de itt sajnos blöffnek helye nincs. Legalábbis Guszti szerint, aki pont úgy csap az asztalra, mint ahogy én szoktam. Apa, áll az üzlet? Szerencsére engem is kiművelt az élet, ezért belemegyek a játszmába. Jól van, holnap átveszem a pontokat! De csak a pirosat! Jóízűen belecsapunk egymás tenyerébe, és egy bögre kakaó kíséretében szentesítjük a tárgyalást. Miközben szürcsölünk, arra gondolok, hogy az iskolát szerencsére nem vattacukorból építették. A tudásra szomjas palántákat ott nem csokoládéöntettel locsolják, hanem modorral, szigorral és büszke eleganciával. Te jó ég, úgy pézsmitálok már, mint egy frakkba csomagolt igazgató. Biztosan a kakaó beszél belőlem.
A mából végül tegnap lesz, ezért meg sem lepődöm, hogy Guszti máris a nadrágomat ráncigálja, miközben pajkosan vigyorog. Apa, mit gondolsz, hányat hoztam ma haza? Hirtelen megfeledkezem a kakaós paktumról, ezért feltételezem, hogy koszfoltról, szakadásról, esetleg sebhelyről lehet szó. Mi mást hozhatott volna haza? A felvilágosítás hamar megérkezik. Guszti dacosan kéri ki magának az igazságot, ő ugyanis tiszta ruhával érkezett, egyszer sem hasalt el a porban és haja szála sem görbült. Ma kivételesen nem. Helyette azonban huszonnyolc piros ponttal gazdagította a családi kasszát, és bennem a felismerést, hogy az oktatási rendszer igencsak csőbe húzott. Ennyit a büszke eleganciáról. Huszonnyolc! Ez nem is költői túlzás, inkább költői vicc.
