Séta apával – a teljes út

Nekem a szépségKétlépésenként sétálunk. Az első lépésben távolról látom Őt, Magunkat, a Világot. A második lépés után már belül vagyok. Innen látok kifelé.
A novella egy változata megjelent  A SZÍV KUTYÁJA című, Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett kötetben, 2010-ben, a Jaffa Kiadónál.

Apád jampec volt – mondta anyám. Most dicsekszik vagy panaszkodik? Ilyen vastag hajtóka volt a nadrágján – négy ujjával mutatja, milyen vastag. És ilyen keskeny volt a szára! – kézzel-lábbal mutogatja, hogy megfelelően elképesszen: apám nadrágja negyven centi széles volt combnál, és húszra szűkült bokában. Felhajtóval. Tehát ez teszi a jampecet.

Apám jampec volt. Ha emlékeimben újraidézem az arcát, a szájszögletében megjelenő hamiskás, gazemberes rókamosoly a legjellemzőbb rá, ami mögött éppúgy volt kisfiús bizonytalanság, mint hódító férfiasság – mindkettő végzetes minden nőneműre nézve. Simogató nézésű volt a szeme, ártatlan-barna, az élesen rajzolt, férfias sasorr pedig külön életet élt az arcában: meg kellett neki felelni. Elfedte a kisfiússágot, a bizonytalanságot és felülírta a bohémságot. Komoly orr volt. Nézegettem a tükörben a sajátomat, gyanakodva, hogy egyszer nekem is akkora a lesz – szerencsére anyám méreténél megállt a növekedésben. Ezen és a nemi jellegeken kívül apámra ütök.

Nagyapád mondta rá: jampec – ebből már értem, miért imponált anyámnak. Jampec az alföldi kisvárosban. Ötvenes évek, dauerolt haj, darázsderék és jó házból való hajadonok. A pesti ügyvéd fiatalembernek valóságos leányvásár, eldorádó. „Minden legény fogja ki a magáét” – ő ki is kapta a legszebb tizennyolc évest, akivel aztán nem is eresztették többé egymást.

Nagyapám mondta rá: jampec. Az ötvenes évek csuda egy világ lehetett, hiszen a háború utáni szabadságérzés eufóriája olyan szorosan fonódott össze a készülődő önkényuralom megszorításival, hogy ifjú ember azon nemigen igazodhatott ki. Csak azt érezték, hogy nagyon élni akarnak. Úgy látszott, már lehet. Nincs ágyú, pince, katonák, lövések, halottak. Élet van – hitték. És úgy is próbáltak viselkedni. Életszerűen. Divatozni, pénzt keresni, nőzni. Apa ezt mind akarta. Mind csinálta. De bohémságában kispolgár volt, s csak kispolgárian volt bohém. Az első erős késztetés – anyám szépsége. Az első erős akarat – anyám akarata – igába hajtotta. Ez ellen aztán szinte élethossziglan berzenkedett. Csak titokban merte élvezni.

Ki nem eresztett kit? A lány abban a kisvárosban nőtt, családjának romantikus, szerelmi történetei kísértik. A férfi a megtestesült nagyvilág – a többi lánynak, akik meg akarták szerezni. Ennek az egynek meg a szerelem volt – sose tudta őt elhagyni, amikor már százszor kiérdemelte, akkor sem. Ki fogta meg, ki tartotta a másikat? Hol dőlt el, hogy majd így lesz, hogy a halálos ágyig tart.

Ki nem eresztett kit? Még mindig nem világos, hogy ez-e a jó stratégia: mindent odaadni, ezért cserébe mindent várni, és amikor nem kapod meg… mert nem kapod meg. Ha mindent vársz, szükségszerűen sokkal kevesebbet kapsz – csakhogy várhatsz-e kevesebbet, jobban jársz-e akkor? Mert akkor annál is kevesebbet kapsz. A kevesebbnél kevesebbet. Vagyis semmit.
Ezért hát maradjunk a mindennél. Ezt várta tőle a nő. A felesége. Az anyám. Hogy mit kapott? A szerelem életre szóló emlékét.

Folytatás

Kő-papír-olló, játék a korokkal, stílusokkal, textilekkel

Németh Anikó - Neked a divat

 A Kő, papír, olló cím, amit az őszi kollekciómnak adtam, árulkodik a játékosságról. Ez a játékos, kísérletező módszer pedig jellemző rám, az egész tervezői munkámra. Többé vagy kevésbé minden ruhámban jelen van – itt most hangsúlyozottan.

Az persze mindig elsődleges szempont marad, hogy ezeket a ruhákat hordani fogják, hogy aki viseli, jól érezze magát benne. Fontos az is, hogy egy-egy ilyen ruha praktikusan beilleszthető legyen az öltözködés mindennapjaiba. Ehhez a szerkesztésnek, a szabásnak precíznek kell lennie, hiszen nem látványruhákat tervezek, melyeket csak egyszer lehet fölvenni.

A ruhákkal tulajdonképpen láthatóvá és hordhatóvá teszem mindazt, amit a történelmi ruhastílusokról, a tradíciókról, az anyagokról, textilekről, a formákról és felületekről, a ruhákról és az ezeket viselő emberekről gondolok.

Manier, Németh Anikó divatfotó 2012 ősz, fekete kisestélyi

Ida barokkos sziluettje a zöld-bordó kisestélyiben messzire látszik az Opera tetejéről

Játékra, kalandra szeretnék hívni a ruháimmal. Hogy ebből a rám jellemző látásmódból mi kerül át a ruhákba, az évente kétszer, ezeken az ünnepi alkalmakon derül ki, a friss kollekció bemutatásakor.

Már többször hozzákezdtem, és jövőre, a Manier húszéves születésnapján szeretném valóban összefoglalni, mik a jellemzői a tervezői munkámnak, mik azok a dolgok, melyek inspirálnak. Nagyon fontosak számomra a történelmi korok öltözködési tradíciói. A barokk és rokokó anyagkezelése – mondjuk ki: pompája – közel áll hozzám. A dúsan redőzött kelmék, köpenyek, abroncsok, szalagok, tollak – mindez a feltűnésen, a teátrális tobzódáson kívül jelezte viselője fontosságát: annál nagyobb a súlya, minél nagyobb teret foglal el a személye – az öltözék segítségével is. Ma ezt sokaknál a hatalmas irodák, lakások, luxus-terepjárók fejezik ki: de az üzenet lényege ugyanez. Ha a kor női ruháit nézzük, ezek a gömbölyűbb, teresebb formák úgy ölelik át az alakot, hogy szinte egy új, textil- anatómiát építenek köré, puhán, érzékenyen és teátrálisan. Ez mindenkiből kihozza a benne megbúvó királykisasszonyt – nincs nő, aki nem vágyna erre.

Manier 2012 Fekete nagyestélyi

Luca,mint egy fekete hattyú, a pöttyös, hernyóselyem nagyestélyiben!

 

Manier2012őszZöldgyöngyornamentalkruh

Az ősz pompás színei tündökölnek Ida gyöngyhímzett koktélruháján

Ami ebből, a barokk sugallta tartalomból a mostani ruháimba költözött, az elsősorban a hangulat, a sziluett- és anyagkezelés. Hiszen nem korhű jelmezek ezek, hanem a huszonegyedik század ruhái. Mindig átírom, idézőjelbe teszem kicsit az eredeti gondolatot, kikacsintok a racionális formavilágból. A tervezői játékosságom azt is jelenti, hogy hagyok teret a ruhát viselő egyéniségének és annak, hogy érvényesüljön az anyag karaktere. A felület dús, minták, csipkék, színek tobzódnak, különös harmóniáinak jönnek létre – de kicsit átírom, viszonylag szabadon kezelem ezeket. Lehetőséget akarok adni a látásnak, hogy újraértelmezze, teret adni a taktilitásnak: hogy akarjuk megérinteni az anyagot, fölhajtogatni, beleturkálni…

Ezt úgy érem el, hogy a kidolgozott, míves részletek mellett van, ami befejezetlennek hat, csak jelzésszerűen jelenik meg, hogy maradjon esélye a képzeletnek, az érzékeknek, a vágynak, hogy hozzátegyen még valamit, kiegészítse.

Egy barátnőm, akivel anyagokat szoktunk válogatni, elmesélte, hogy egyszer egy ismert és tekintélyes férfival utazott egy liftben, aki egy kasmírkabátot viselt. Az anyag, az illata, a textúrája annyira vonzó volt, hogy a barátnőmnek komolyan erőt kellett vennie magán, hogy ne tegye azt, amit minden érzéke diktált: ne bújjon hozzá a nagy emberhez – azaz inkább a kabátjához.

Folytatás

Mágnás Miska beszélget a közönséggel

Németh Anikó - Neked a divat

Láttam a Mágnás Miskát, a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Alföldi Róbert rendezte, vicces volt. Engem az gondolkodtatott el, hogy a rendező koncepciója vajon mennyire tud vagy akar megfelelni a közönségnek.

Ez egy ilyen aréna-nagyságú színházban, ahol négyezer ember nézi az előadást, azért kérdés, mert nem lehet arra számítani, hogy a budapesti vájtfülű értelmiség ül ott, vagy szakmai közönség, akik minden áthallást és utalást pontosan levesznek. Ez a valódi közönség, melynek legnagyobb része egy ikonikus operettre vett jegyet. Én, a kivételek egyikeként, inkább Alföldire voltam kíváncsi. De a közönség része voltam, benne ültem, érzékeltem a reakcióit. Volt egy várakozásuk és kaptak egy markáns rendezői koncepciót. Azt próbáltam megérezni, hogy reagálnak erre? Milyen párbeszéd indul meg – megindul-e egyáltalán – az előadás és nézői között? A klasszikus közönség klasszikus Mágnás Miskát vár, és mit szól, ha nem azt kapja?

Felvetődik a dilemma: kielégíteni a közönséget, de nem feltétlenül kiszolgálni minden óhaját.

Persze egy kicsit szakmai szemmel is néztem: komoly feladatnak éreztem a hatalmas színpad „kitöltését”- ezt úgy gondolom nagyon jól oldotta meg a díszlet és koreográfia együttes munkája. A színek szimbolikus használata szintén nagyon tetszett mindkettőnél. Nem hiányzott a humor és irónia sem, mind a szereplők öltözékének, (pl. Pixi-Mixi) mind a tér világító szemű buxus-disznóinak megalkotásából. Kicsit irigykedem ilyenkor, látom, hogy a rendező mennyire fontosnak tartja a színház látvány részét is, sajnos sok esetben ezért komoly csatákat vívok, ha jelmezt tervezek. Ilyen volt a nyári veszprémi Don Pasquale előadás is, ahol-bár nemzetközi sztárokkal dolgoztunk- a szűkös keretek csak minimális mozgásteret biztosítottak.

Roberto Scandiuzzi és Miklósa Erika a Don Pasqualéban – Veszprém 2012
MTI fotó – Nagy Lajos

Alkotás és közönség párbeszéde folyik akkor is, amikor elkészítek egy-egy kollekciót. És ugyanez a dilemma is felvetődik: kielégíteni a közönséget, de nem feltétlenül kiszolgálni minden óhaját.

Folytatás