Ahogy vasárnap, kora reggel felébredtem, mintha csirkepaprikás illatát éreztem volna. Rögtön magam elé képzeltem Tábori Nórikát, ahogy érdeklődéstől csillogó szemmel lesi színésztársait: vajon ízlik-e nekik a főztje.
Már majdnem elszomorodtam, hogy Nórika immár hét éve nincs velünk, de abban a pillanatban rám tört a jókedv is: hiszen ma tényleg lesz főzés, vendégfogadás, sürgés-forgás…És szaladnom kell, hogy kivegyem én is a részemet belőle: ma van a Vígnap!
Tudtam, majdnem kétezer ember fogja elárasztani Szent István körúti második otthonomat, és bemerészkedik oda is, ahol már nem terül a lába elé a puha vörös bársonyszőnyeg. Bekukkantanak majd minden sarokba, beülnek a próbákra, és szóba elegyednek az összes színésszel. (Csak velem nem, soha.) Minden évben kicsit aggódom, nem lesznek-e túl sokan, nem fogják-e túlságosan felforgatni a színházat… Aztán persze megnyugszom, mert látom, hogy vendégeink micsoda szeretettel és tisztelettel vigyáznak házigazdáik otthonára.
Emlékszem, egy alkalommal Gombaszögi Elluska taxija 45 percet késett. Elluska bosszankodva ugrándozott fel s alá a művészbejáró előtt.
Ezen a derűs szeptemberi vasárnapon már délelőtt hatalmas tömeg gyűlt össze a színház előtt, izgatottan várva a kapunyitás percét. Jó volt látni az örömtől piros arcokat. Az a szokatlan érzés, mikor a közönségemmel találkozhatom, még mindig különösen izgalmas számomra, hiszen a háború előtt a színész helyzete egészen más volt, mint most. Mi távolságot tartottunk, visszahúzódóak és titokzatosak voltunk. Bevallom, én nem sokat változtam ezen a téren. Sokan kerültük a feltűnést, rettegtünk a közvetlen találkozástól, de nem fennhéjázásból, hanem bizonytalanságból. Emlékszem, egy alkalommal Gombaszögi Elluska taxija 45 percet késett. Elluska bosszankodva ugrándozott fel s alá a művészbejáró előtt, mígnem a sofőr végül egy merész kanyarral érkezett egyenesen a már szemmel láthatóan türelmetlen színésznő lábaihoz. Sosem feledem, ahogy a kis horgolt kesztyűjétől alig hallhatóan, tompán kopogott az autó üvegén, melyre a taxisofőr bűntudatos lassúsággal letekerte az ablakot. Ekkor Elluska behajolt és azt mondta: „Ne pironkodjon, kedveském, bár már a frászt hozta rám, hogy ma villamossal kell utaznom!” Azzal bepattant az autóba és elhajtatott. Ma már tudom, hogy mindennél többet ér egy-egy személyes találkozás: az emberek boldog arca, kedves szavai, engem is elvarázsolnak.
Enikő a női öltözők titkairól mesél
Igyekszem ezen az évadkezdő szép napon kivenni a részem abból a sok munkából, amit kollégáim végeznek. Sajnos nem tudok személyes idegenvezetést tartani és nem tudok beszélgetéseken részt venni, idén mégis hatalmas öröm volt számomra, hogy felkértek, legyek a társulat fiatal színészeinek néma kísérője és segítője a közönségnek tartott túrák alkalmával. Hiszen én mégiscsak jobban ismerem az épületet, és apró jelekkel segíthetem, terelgethetem őket. Másodmagammal, Bata Évával, aztán később Mészáros Mátéval kísértem a morajló tömeget, így Dési Lujza anekdotáit és apró huncutságait csak közvetve, Évától és Mátétól hallhatta mindenki. Lelkesen, és a büszkeségtől mosolyogva tereltem hát a csapatokat, keresztül-kasul a házon, és az ódon épületet erre a kis időre saját birodalmamnak tekintem. Először Enikő öltözőjét látogattuk meg, melyet áhítattal barangoltak be a rajongó szempárok. A picinyke szoba nyugtalansága tetten érhető volt az otthagyott, nyitott könyv megszakított történetében vagy az indulásra készen heverő, türelmetlen cipőkben.
Kern Andris a művészeti titkárságon fogadta kis csapatát
Folytatás →
