5. nap
Kicsit zaklatott az élet, holnap indulás haza, de e pillanatban még necces a transzfer. Pugliában vagyunk, azon belül is egy Tata méretű városban, és vasárnapra virradunk nemsokára. Azaz: nincs vonat, nincs busz, nincs taxi. Viszont van vasárnap, és mindenki pihen. A szállásadónk most azon igyekszik, hogy valamit intézzen, ha mégse sikerül, azt valami égi jelnek tekintem, és maradok.
4. nap
Francesconak hívják a férfit, aki minden reggel elénk lendít két capuccinót, meg két vizet. Megszokni látszik, hogy ellentétben a törzsvendégekkel, mi sose csak egy süteményt eszünk, megadóan magyarázza többféle nyelvet keverve, hogy melyikben milyen cukros krém van. De amiben véletlenül nincs, abba ken Nutellát, csokoládét vagy lekvárt. A délolaszok ezt eszik reggelire. Mindig. Csak édeset. Mi szénhidrátsokkot kaptunk, de kitartóan majmoljuk a délolaszokat. Ma már a kávét is állva ittuk, ez ott így trendi. Nem csinálnak neki szertartást, beugranak, bedobják, haladnak. Sose capuccinót, mint a külföldiek, csak ristrettót vagy eszpresszót.
