Jó színházak jó embert keresnek

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Egy olyan világban, ahol a sajtó nem volt szabad, sőt még csak plurális sem, tehát semmi valódit nem mondott a társadalomban zajló folyamatokról, a színház egyik csodája volt, hogy megmutatta, átéreztette velünk: ez van, ebben éltek, ilyenek vagytok.

Már fölnőtt egy generáció, melynek ez az élménye hiányzik, nem éltek még a hetvenes – nyolcvanas években. Mire megszülettek, a cselekmény áttevődött a politikai színtérre (!) és a színház egy időre elvesztette ezt a közfunkcióját. Lehetett szép, lehetett művészi vagy szórakoztató, de többnyire nem volt igazán fontos az, amit mutat, és ahogy mutatja.

A múlt héten két olyan bemutatót is tartottak azonban Budapesten, melyeknek ereje és üzenete nem hagyhat senkit hidegen, aki a 2010-es években erre mifelénk él. A Vígszínház már a szerző választásával is üzen: Brecht a világháborúval tetőző társadalmi összeomlás idején írta darabját, melynek maga a címe is – Jó embert keresünk – olyan békebeli naivitással provokál, hogy már csak a hangszíne miatt is messze kicseng a csatazajból. A Katona pedig veszi a bátorságot, és családi színházként hirdeti a Pinokkió mai átiratát.

Haumann Péter, mint Repedtorr (Pinok Karcsi) és fia, Pinokkió szerepében Keresztes Tamás (fotó Szilágyi Lenke)

Komoly dolgokról van szó a színpadon, mai dolgainkról. Értőn, beleérzőn és tehetségesen, a színház legnemesebb eszközeit használva, még véletlenül sem lépve az aktualizálás csapdájába. Művészet szól emberekről, embereknek.

A színházi (etikai? társadalmi?) konfliktus azonban már rögtön itt előadódik: kik azok, hol vannak az emberek? Jó, jó a hősök kora lejárt: de az embereké is? A mi emberünk vajon a „halmozottan hátrányos” Pinok Karcsi (aki a romantikus Gepetto helyébe lépett), az öreg, akinek annyi múltbeli és mai bűne között az egyetlen felcsillanó reménye a fabábu-kisfiú, akit emberré faragna? Vagy Sen Tében higgyünk, a prostituáltban, aki olyan hülye, hogy másoknak akar segíteni, amikor magán se tud? Megdöbbentett, hogy ennyi invenciózus alkotó Budapest két fontos színházában, egy időben ennyire hasonlóan gondolkodott. Mikor a világ pénzről, hitelről, nyereségről, politikáról szól, ők embert keresnek. Ez sem véletlen nem lehet, sem elhanyagolható. Ahogy az sem volt magánügy, amikor 1937-ben József Attila így írt: „Atyát hívtál elesten/ embert, ha nincsen isten/, s romlott kölkökre leltél/…” Atya, rossz kölkök, tehetetlen istenek… itt vannak újra, a mai színpadon.

Hát tényleg itt tartunk ismét?

Folytatás