Most, hogy leesett egy tonna hó és örvényként ontja a tetőről a lavinát, visszatért a karácsonyi hangulatom.Ritkán kapunk fehér karácsonyt, mert az igazi tél január és február idejére szokott esni, ezért nálam csak most csöngetett be a meseszerű életérzés. A spontán mulatság úgyis jobb, mint a kötelező.
Facsarok mandarinlevet egy kis mentával. Egy pohár karácsony! Sütök fahéjas, gyömbéres, szegfűszeges, csillagánizsos sütit, a lakás illatozik. És csinálok forralt bort, ami persze a legjobb az osztrák sípályákon, de a hüttéből távozva kicsit ingataggá válik a pálya…
A hóembert lányaim,
Nati és Lizi építették
Akkora a hó, hogy gyalog megyünk az óvodába, a régi Delta főcímben szereplő bebugyolált, térdig hóba süppedő elszánt emberhez hasonlóan. A téren havat söpröget a kocsmárosné, rögtön közlekedési rémhírekkel bombáz, míg az autósok pörgetik a kerekeiket a kaptatón. Csendes és ropogós, puha és jéghideg a világ. Jó itthon maradni.
Csendes és ropogós, puha és jéghideg a világ. Jó itthon maradni.
Amikor kislány voltam, mindig a gyerekszoba zárt ajtaja mögül hallgattuk az izgatott készülődést. Mikor végre kijöhettünk, rögtön éreztük a fenyőfa átható illatát, a gyertyák és csillagszórók fényét és a fáról lógó szaloncukrok ízéről álmodoztunk. Csak zselés legyen…Az izgatottság nem sokkal Mikulás vagy Télapó? után kezdődött, és persze egyre fokozódott. Akkor még nem volt divat az adventi naptár, de tudtuk, hogy egyre közelebb járunk az ünnepekhez, mert a felnőttek szörnyen titokzatosak voltak, én meg mindig kiszúrtam valamilyen elrejtett ajándékot a beépített szekrény felső részébe kukkantva, amikor senki sem látta. Öcsémmel esténként a kötelező sötétségben izgultunk, hogy mit hoz a Jézuska – én az emeletes ágy tetején, ő odalent. Aztán egyik karácsony reggel, a sok izgulás után arra ébredtünk, hogy az Öcsém összegörnyedve szenved az ágyában, vakbélgyulladással. Nem tudtam felhőtlenül örülni a korábban meglesett, és egyébként fantasztikus legókészletnek. Szokatlanul csöndes és szomorú nap volt.
