Föl és le, föl és le, libben a hinta. A csavarok halkan nyikorognak, nyííík-nyik, élesen. Két lábammal taszítom a földet, felrúgom magam a levegőbe, libegek-lebegek.
A szoknyám fodros, az alján csipke van, a lábamon fehér zokni, térdig érő, a jobb térdem alatt lyukas. A szoknyám alól hol előtűnik a két lábam a magasban, hol eltűnik alatta, hogy titokban hajtsam magam. S megint elő, ismétlő mozgással, hirtelen. Csak a nyikorgást hallom, nyííík és nyik, nem váratlan, ismerős. Ismerem.
A mozgás tetszik, hogy változik minden. Hogy egy percig sem állunk. Hogy csak két csavar tart, és mégis fordul, felemel, más látszik fent és lent, és fent tovább tart a lebegés, a lendület…
“…legyen az ég a földem, melyen járok…”
A föld közelít, poros és kitaposott a hinta alatt. A nyári melegben a talaj régóta nem kapott vizet. Ha esni fog, a kis gödör megtelik majd vízzel, és hintázni akkor csak földet érés nélkül, önerőből, magamat hajtva lehet. A szandált nézem, kicsit kinőttem, meglesem milyen egyszerű a földön, kitaposott, esetlen. De fenn a fák közt szandim új értelmet nyer, s ha ügyes vagyok, magasabbra érek, s a felhők között már egészen szokatlan látvány a két lábam, s én felnevetek.
