RÓMA, VIA GIULIA UNO

Egyik este, olasz és brit barátaimmal történt borozgatás, éjszakába nyúló beszélgetés után a Campo dei Fioriról hazaindultam a Collegium Hungaricumba, egyedül.

Róma - Via Giulia

1959 júniusában kaptam kézhez festőművész-díszlettervező diplomámat,és rögtön tagja lettem a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. Máig se tudom pontosan, mivel érdemeltem ki, hogy augusztusra egy egyhónapos tanulmányutat, ösztöndíjat kaptam Rómába, és teljes ellátást a római Magyar Akadémián. Azt gyanítom, hogy a Nemzeti Galéria igazgatója ajánlásának köszönhettem, aki tagja volt a diploma-zsűrinek, és akinek nagyon tetszett a diplomamunkám.

Folytatás

„A végső gyönyör is megszökik” – Puskin fontos bűnei

Molnár Gabriella - Vers, reggelireTatjana, az Anyegin hősnője maga a szépség, finomság és méltóság. Ezt a csodaképet egy minden rosszra kapható, kurvákkal és orgiákkal teli életet élő költő alkotta: Puskin.

 …A földön senki sincsen,

kinek lekötném szívemet,

Ezt így rendelte fenn az Isten…

Tied szívem, téged szeret!

 

Így szólaltatja meg a szerelmet valló Tatjánát a költő, akinek hősies kiállását, romantikus férfiasságát csodálhatjuk más verseiben – bár ma már inkább tartjuk értéknek azt, amit az orosz hétköznapokról, emberekről és szokásokról versbe foglalt. (Nem véletlenül nevezi Belinszkij “az orosz élet enciklopédiájának” az Anyegint)

Amit viszont Titkos naplójában írt meg, az igencsak megrázóan felesel a romantikus pátosszal. Puskin maga is vonakodva, pironkodva veti papírra élete utolsó másfél évének (1836-37) erkölcsi vívódásokkal tűzdelt erotikus kalandjait, de megteszi, mert mint mondja, „bűneim, tévedéseim és gyötrelmeim túl fontosak ahhoz, hogy kimaradjanak életem emlékművéből.” A szöveg pedig a szemünk előtt válik borsos, időnként pornográf részletességű leírásból egyre inkább egy ösztönei, vágyai, kényszerei és magasztos ideái bonyolult szövevényében vergődő ember utolsó napjainak dokumentumává. Ahogy olvasom, mintha fizikailag is érezném a romantika oly kedvelt fordulatát: megérint a végzet szele. Puskin utolsó leírt sorainak egyike – egy önmagához intézett kérdés – is arról a dilemmáról tanúskodik, ami a házasember büszke birtoklási vágya, és a szertelen, szabályokat csak a költészetben ismerő művész szenvedélyei között feszül:

„Lehet, hogy azért teszem kockára az életemet, hogy folytassam családi életem, melyben oly sok a gond és olyan kevés az izgalom, nem pedig azért, hogy szabadon áradhassanak szenvedélyeim, melyeknek életemet szenteltem.”

Az örök dicsőséget az orosz költői nyelv megteremtésével, főként elbeszélő költeményeivel és drámáival szerezte meg magának, most azonban versei közt kutattam, hátha megtalálom azt a hangot, azt a témát, ami romantikus lírájában is leleplezi a Titkos napló férfiját, aki a női nemet gyakorta a női nemi szervvel azonosította – igaz, mindkettőt határtalan imádatáról és tiszteletéről biztosította. Nem, nem az a cél, hogy rossz színben tüntessem fel a költőt – ki vagyok én hozzá képest, hogy egyáltalán ilyesmit megkísérelhetnék? A glóriája ragyog – legföljebb az emberi vonásokat gazdagíthatom, ha megérteni próbálom hétköznapi életének motívumait.

Puskin

A versek gyönyörűek, mélák, érzelmesek, ábrándosak, távoliak. De találtam egyet, melyben érzem azt a hangot, elcsípem a szemléletnek azt a kegyetlenségét, mely a nőt letépni való virágszálnak tartja – kevésbé költőien: egyszer használatos, majd eldobni való csecsebecsének. Milyen beszédesek a költők (férfiak!)„rossz nőkre” alkalmazott jelzői: „rongy”, „cafat” – mintha mind valami elhasznált, kidobandó matériára vonatkozna. Pedig hát élő, érző emberekről van szó!

A rózsa

 Látod, mivé lett

e rózsaszál?

Hajnalban éledt,

s nem rózsa már.

Latolni kár,

hogy lám, ez így van,

a zsenge báj

s a mámor illan.

Hervadni fáj.

Mondd neki: „Szánlak!”

S vidulj a nyárnak

liliomán.

(fordította: Kócsvay Margit)

Igen, fáj, ha elmúlt valami szép –ebben tökéletesen egyetérthetünk a költővel. De ha mögé gondoljuk, hogy – a Titkos naplóból szerzett tudásunk szerint – éppen olyan ember borong a zsenge báj, az érintetlenség elmúltán, akinek a nőkkel való viszonyában mindennapos gyakorlata, hogy használttá, s ezzel értéktelenné nyilvánítsa az egykori szépet, akkor akár föl is háborodhatunk a képmutatáson, a kettős mércén. Szánlak – mondja a nagyvonalú „felhasználó”, s a rózsa júniusából továbblép a liliom júliusába, hátha ott is talál élvezni és szétdúlni valót.
Legszebb szerelmes verseiben is feltűnik az önvád féktelensége miatt, de a romantikus lírában mindez éterivé finomul – csak naplója soraiból jövünk rá, hogy  milyen kegyetlen szenvedély és az örök üresség miatti valódi szenvedés bújik meg a költői jelzők mögött:


Ne faggass, ne kutasd, ami már nincs tovább,
hogy mint merültem el bánatban, élvezetben.

s el is borzadsz talán… megrémít a szerelmem.
Talán örökre… Ó, kedvesem, remegek,
hogy a végső gyönyör is megszökik előlem.
Veszélyes titkokat ne csikarj ki belőlem:
ma szerelmes vagyok, ma boldog lehetek.

(Barátnőm, por lepi a tűnt évek nyomát – Eörsi István fordítása)

Folytatás