Idén nyáron darazsakkal laktunk az ötödiken. A régi, korhadó redőnytokba költöztek be, a redőny helyére. Az ablakból csodás kilátás nyílik a jegenyefás kertre, további kertek zöldellő rengetegére, távolabb a budai hegyekre. De nemigen mertünk kinézegetni rajta, mert ahányszor megtettük, arany glóriaként darazsak kezdtek röpködni a fejünk körül.
Szorgalmas kis népség voltak. Hajnalhasadáskor keltek, pár percig élénk zümmögéssel szellőztették a kuckót, vagy tanácskoztak, ki tudja, aztán elindultak dolgozni a zöld hegyek felé. Egész nap jöttek-mentek, másodpercenként lehetett látni, ahogy elröppen egy-egy sárga kis test a fal réséből fent az ablakkeret tetején, vagy mellső lábai közt borsszemnyi húsdarabkát vagy egyebet szorongatva hazatér, és – züm-züm – besurran a nyíláson. Napszálltakor hazajöttek és aludni tértek, csendben pihentek éjjel a deszka mögött.
Borostyánszínű gyöngyként zuhantak a mélybe.
Egyáltalán nem örültünk ennek a veszélyes társaságnak. Hiszen gyilkosok! Vettem kétféle rovarirtót, és egy székre állva, a résnyire nyitott ablak mögül, a mászó rovaroknak szánt szerrel bepermeteztem a fészek nyílását, azután a repülő rovaroknak valóval egyenesen képen fújtam a hazatérőket, akik ezután borostyánszínű gyöngyként zuhantak a mélybe. Egészen addig csináltam ezt, amíg elzsibbadt a karom, és én is fuldokolni kezdtem a beszívott szertől. Egy-egy ilyen támadás után kissé megritkult a forgalom, de hamarosan újra ugyanannyian jöttek-mentek, mint azelőtt. Hetente próbálkoztam, de csak nem fogytak el.