Borítsd szememre szoknyád

Molnár Gabriella - Vers, reggelireMegbűvölten hallgattam ezt a verset. Mert nem olvastam, hanem hallottam először, egy lemezen, mégpedig gyönyörű férfihangon. Nem voltam még húsz és a szerelem titkai közül az egyik legnagyobbnak azt éreztem: mit is él át a férfi?

 

Ez a vágy, ma már úgy látom, örökre kísért – a másik nem titkát meglesni akkor is izgalmas (és kockázatos), amikor már azzal áltatnánk magunkat, hogy számunkra nincs több felfedni való a szerelemben.
Mintha ma is az a napsütéses délelőtt lenne, amikor újra és újra feltettem a Mária Abariendost, hogy meghalljam Gáti Józsefet, ahogy vágytól elfúló hangon mondja:

S lejött Mária, lejött Mária,

suhogott, mint a selymek.

S rekedten szólt: ölelj meg!

Gátinak, a gyönyörű hangú, mesteri szavalónak, akinek hangján megszólalnak bennem  a bűvös Babits-sorok is a Jónás könyvéből – Ne szánjam Ninivét?, dörögte!– szóval neki akkor sikerült elhitetnie velem, hogy saját ifjúságának élményét idézi fel, Máriával közös bűnük volt, melyet most, évtizedek múltán a közös kéj fényesít visszaidézendő emlékké. Persze Somlyó Zoltán nevét is megjegyeztem egy életre, annál is könnyebben, mert híres volt már akkoriban fia is, Somlyó György, nem csak költőként, hanem hamarosan közéleti emberként is.


A vers pedig újra és újra előbukkan életemben. Most újraolvasva nem csak a képek örvénye, a történet drámája fog meg, de árad belőle valami ősi,  szakrális erő is. Hiszen Mária („a szüzek szüze”- bár szó szerint ez nehezen hihető róla, inkább a felmagasztosító elragadtatás mondatja ezt a hőssel) fönt, a balkonon, a magasban trónol, imádója lenn a porban, és mintha antik korokat  idéző, pogány áldozat lenne, ahogy az istennő úgy emeli magához a férfit, hogy közben a porba rántja.

Most tudom csak érteni egészében a verset, s annál  rejtélyesebb marad, mi tetszett rajta nekem olyan nagyon fiatalon? Az erotika, persze, a lüktető, sötét vér, ahogy Somlyót jellemezte Kosztolányi. De emlékszem arra is, mennyire azonosultam a vágytól és megalázástól szenvedő, fiatal fiúval – még lány létemre is. Hiszen – mindketten – abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember. És mindent, mindenkit, aki azt megszemélyesíteni képes. Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe, finnyás-tapasztalatlan életkorom ellenére azért nem undorított a fogak közé kúszó narancs nyelv képe, de még a “hajadonlány-szerető parfőmös nyála…” sem.

Abban a korban voltunk, amikor még magát a szerelmet szereti az ember.  Így hát a költői hőssel együtt voltam én szerelmes Máriába,  a Szerelembe.

De hogy is ne ragadna el ez az érzéki-romantikus mese, akármilyen nemhez tartozunk, akármelyik életkorunkat éljük is? Micsoda expozíció, olvassunk csak bele! Hát nem ott vagyunk egy szempillantás alatt a mámor csapdájában, színek és szagok és ízek és vágyak szédületes kavalkádja kellős közepén, már amikor a háromrészes vers első, bevezető szakaszait elolvassuk?

Sűrű spanyol bort szürcsöltél-e?

Vagy ittál-e már téli estén

hajadonlány-szeretőd ajkán

legördülő parfőmös nyálból?

 

Vagy aludtál-e sátorában

a lángoló nő üstökének?

És hunytad-e már szemedet le,

látva egy vérző, hűs narancsot?

 

… Én Mária Abariendost

tartom a borok velejének!

A szeretők anyjának tartom

én Mária Abariendost!

 

Áldassék érte minden lépte,

mely forró combját összehajtja,

hogy egyszer húsa volt a párnám

s véréből ittam vért és óbort…

 

A világirodalom egyik legérzékibb verskezdete, bizonyos vagyok benne, hogy nincs latin kultúra, mely ezer örömmel ne vallaná magáénak. A provokatív, képben gazdag kérdések sora. A megfellebbezhetetlen kijelentés: „Én Mária Abariendost tartom a borok velejének!”  Négyszer négy sor és ott megy előttünk a Nő („lépte, mely forró combját összehajtja”) , akire kortól és nemtől függetlenül, úgy tekintünk, mint az érzékek kincsestárára.

Folytatás

Emberszó: Bezerédi a Bagatellel

Molnár Gabriella - KultúrsalátaA megformált gondolat mindig jelentős, ha üzenete eltalál hozzánk. Talán ebben hisznek még, ezért írnak még a költők – de itt a bökkenő: ki olvassa ma a verseket? Most valaki olvasott – helyettünk. Gondolkodott – helyettünk. És mesél – nekünk. Hogy könnyebb legyen gondolkodnunk és élvezzük, hogy érezünk.

Mert valljuk be: nehéz az a könyv. Még ha csak a zseb-József Attila is. És nehéz benne a vers, még ha csak egyoldalas is. Mert vagy megnyílunk neki és vállaljuk, hogy szíven talál, vagy zordan zárunk és érthetetlennek ítéljük. Nehéz nekünk magunkkal szembenéznünk, márpedig a verssorok közül saját vágyaink és bűneink kacsintanak vissza ránk. Kell valaki, aki a befogadás aktusát megkönnyíti.

Bezerédi Zoltán Bagatell estje – fotó Garamvári Gábor

Ez a valaki itt most, a Katonában Bezerédi Zoltán. Én nem ismertem ezt az arcát, a szenvedéllyel és okosan mesélőt, bár visszafejthető talán a színpadi, és filmszerepekből: különösen a mindig egy kis távolságot tartó tárgyilagosság – mely szerepeiben gyakran a komikummá teljesedik. Itt irónia is csak akkor lesz belőle, ha a vers akarja. Ránk erőszakolt szubjektivitás, oktrojált érzelem pedig soha. Bezerédi ránk bízza mintegy a költő gondolatát – átnyújtja nekünk tenyérmelegébe burkolva – tegyünk vele, amit jónak látunk. Nincs értelmezve, elő-emésztve, csak szeretve, melengetve… és igen, sokkal könnyebb így átvennünk, nagyobb az élvezet és kevesebb a kommunikációs veszteség.

Működik a színház mágiája: a kimondott szó – az egyszer már emberi tüdőn, hangszálakon átszűrt, fiziológiailag humanizált minőség könnyebben befogadható. Sokan emlékeznek, ahogy én is, az élőben hallott versek intim közegére Mensáros, Básti, Major, Bálint András, Berek Kati előadásaiból. és átjött még felvételről is nekem Timár József, Gáti József. És Jordán Tamás, aki „hivatkozási alap”, aki megidéztetik, mintegy ajánlja az előadót József Attilával:

Kedves Zoltán,

nem nagyzol tán

a költő,

ha töltő-

tollával íme

verset ír neked,

vagyis éneket,

melynek van ríme

És a székek (kellékek) és a képek (a szép nők és a Botero -figurák videoinstallációi) mind repítik, mind segítik a szót, a gondolatot. Bezerédi fohászokkal kezdi. A halandó megidézi a halhatatlant. De pátosz, ájult tisztelet vagy pörlekedő hang helyett egyenrangú félként beszélget vele. Mintegy képviselve az emberi szempontot, akár az Apokrif Petri György-féle blaszfémiájában, akár József Attila korai, istenes szabadversében, mely még Ady- hangon szól:

…Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked

elmondani, hogy én is vagyok

és itt vagyok és csodállak, de

nem értelek.

Mert neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg

zsoltárolásunkra.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam

(Csöndes estéli zsoltár)

Folytatás