Gogol művének gránitszilárdságú alapjára jól felépíthető a színház jelenidejű alkotmánya: saját korunk esendő papírfigurái. Őket látjuk itt fontoskodni, tülekedni, csalni és csenni, hazudni és hízelegni – groteszk haláltáncot járva a félelmetes Iratmegsemmisítő árnyékában. Bodó Viktor a Vígszínházban olyan előadást rendezett, mely összetéveszthetetlenül a 2010-es évek Magyarországáról szól.
Revizor Hegedűs D. Géza
A revizor mindig is a gyáva önkényeskedőket, a gátlástalan hatalmaskodókat állította pellengérre. Ez a fajta, úgy látszik egyidős az emberiséggel, s csak vele együtt hal majd ki – a 19. századi figurák mindegyike kortárs élősdikre hajaz.
Nem csak azért, mert az agárkölyök helyett, mellyel a bírót igyekeznek megvesztegetni, itt következetesen komondor szerepel, s nemcsak azért, mert a nyomok eltüntetése itt már nem kézi munka: ipari módszerekkel történik, a ledarált iratok egy egész uszodai nagymedencét megtöltenek. Kortárs szöveggé teszik A revizort a művészek saját improvizációi, melyekkel Gogol dialógusait kiegészítették. Kovács Krisztina dramaturg és a rendező jóvoltából beleszövődnek ezek a darab szövetébe, így teszik itt és most fontossá és érvényessé számunkra. Elérik, hogy ne csak passzív befogadóként legyünk jelen. Az előadás közösségként kezdi működtetni a közönséget: ami a színpadon látható és hallható, a hangeffektusoktól a főszereplő monológjáig, arra szorít minket, hogy egyszerre belenézzünk ugyanabba a tükörbe. Együtt tudunk nevetni magunkon, és együtt tudunk megborzongani, sőt, megijedni attól, amit ott látunk. Így működik a szatíra. És így működik a színház.
Folytatás →
