Tavaszi rosszkedv?

Nárcisz

Állítólag tavasszal nagyobb a depresszióra való hajlam, még az öngyilkosságok száma is emelkedik. Nem kell a statisztikákban kutakodunk, a téma időszerűsége nyilvánvaló már csak abból is, hogy a magazinokban megszaporodnak a rosszkedv-űző tippek.

Ezek közül nekem a kirándulás, vagy a kerti munka válik be, és mindenkinek tudom ajánlani még az „irodalmi léleksimogatást”, olvasást, írást. A rosszkedvünk tele mostanában olyan sokszor szerepel a zsurnaliszta szófordulatok között, annyi mindenre használják ezt az idézetet, hogy nem is gondolunk már az eredetére. Pedig azt a bizonyos telet Shakespeare drámájában véres nyár követi: a leendő III. Richárd éppen arról beszél, hogy mivel ő maga képtelen a béke örömét, az élet szépségeit átérezni, tesz róla, hogy a többi ember se élvezhesse. Így kezdi:

York napsütése rosszkedvünk telét

tündöklő nyárrá változtatta át.

Majd így folytatja:

 

De én, aki nem játszani születtem,

Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt –

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…

 

Bizonyára egyikünk sem kérne ilyen hangulatjavítóból, ilyen tavaszból. Ha ez fenyegetne, még arra is hajlandók lennénk, hogy tegyünk valamit a reményteljesebb tavaszért. Igaz, a „remény” szóval is bajok vannak. Csokonai A reményhez címzett versben egyenesen ajtót mutat neki, csalatkozván ígéreteiben. Abból a hamis feltételezésből indul ki, hogy nem mi vagyunk azok, akik rossz utakat választunk, nem mi estünk az öncsalás bűnéve, nem, mi ártatlanok vagyunk. A remény a „csalfa, vak”, ő az, aki megcsalt minket, gyanútlanokat.

„Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Szegény reményt akár rehabilitálhatnánk is, csakhogy ehhez önmagunkkal szemben kéne őszintének lennünk. Tettünk-e valamit reményeink megvalósításáért, illetve azt tettük-e, ami valamiféle eredménnyel kecsegtetett. Nem, nem akarok kollektív önostorozásra felszólítani senkit, isten ments! Sőt, azt remélem, hogy a legtöbben azért nem teszik föl önmagunknak a kérdéseket – jó úton járnak-e, ezt akarták-e – mert önmarcangolás helyett most is inkább tevékenykednek. Fontos emberek, tehát nyilván nagyon elfoglaltak is. Ismerem ezt a helyzetet, én is jártam ebben a cipőben. Mint a Kis hercegben az „üzletember”: „Én komoly ember vagyok. Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.”

Folytatás