Lívia riadt szemmel nézte a főorvost. Tudatáig csak foszlányokban jutottak el a szavak, melyek ismerősek voltak ugyan, de magára vonatkoztatni nem tudta. Angina pectoris, szignifikáns szűkület… Csak nézte az orvost, olyan, mint egy birkózó, gondolta.

– Sürgősen előjegyzem CT-re! – hallotta a következő mondatot, majd az orvos telefonált.

Még hogy én beteg? Én nem, az anyám igen, évek óta. Infarktus, embólia, meg ilyen szörnyűségek, de én egészséges vagyok – cikáztak fejében a gondolatok. Igaz, a nyilalló kis fájdalom, meg az elfogyó levegő miatt jött be EKG-re, de hát az csak a stressz, hat éve is azt mondták, aztán semmi, ment minden tovább.

– Hogy zajlik egy CT vizsgálat? – kérdezte.

– Kap egy kontrasztanyagot vénába, aztán egy gép felszeleteli a szívét, rétegenként képeket készít róla – hangzott a rövid tájékoztatás. Csak ült ott, semmi okos nem jutott eszébe.

– Van még valami kérdése? – rezzentette fel a főorvos hangja.

– Mondja főorvos úr, az a néhány pasi látszik majd a felvételen, aki ott lakott  a szívemben? – bukott ki belőle a régi, huncut, mindenből tréfát csináló Lívia. Az orvos elnevette magát.

– Ilyet még nem kérdeztek tőlem, hölgyem. De nyugodt lehet, engem köt az orvosi titoktartás!

Legalább van humora – gondolta Lívia – ritka az ilyen orvos, a legtöbb olyan szigorú, mint egy pedellus a szökni készülő diákokkal.

Kezébe kapta a beutalót, a nővér már szólította is a következő beteget.

*

Két hét múlva Lívia már a CT várójában üldögélt. Próbált a magával hozott újságra koncentrálni, de a betűk, a szavak nem jelentettek semmit. Néha jött egy-egy mentő, a sürgős eseteket előrevették. Kíváncsian nézett a behívottak után, mi történik odabent? Aztán őt is szólították.

Az öltözőfülkében egy elől-kötős, gyűrött ingecske várta, azt kellett magára venni a vizsgálathoz.  A nővér kedvesen elmagyarázta a történéseket, miközben felsegítette a magas emelvényre. A beadott infúzió után melegség járta át a testét, ami gyorsan elmúlt. Mellkasán tapadókorongok, vitték a hírt az EKG-készülékhez kalimpáló szívéről.

– Túl gyors a pulzus, kérek egy kis Betalocot vénába! – hallotta az orvos utasítását, aztán betolták a gépbe. Valami nyüszítő, zakatoló, sivító, eddig még sohasem hallott egyveleggel bombázták a fülét. A röntgensugár rétegekre bontotta a testét, szép, egyforma szeletkéket vágva minden belső szervéből. Aztán odaért a szívéhez.

– Nyissz! –hallatszott újra és újra. – Lívia becsukta a szemét. És akkor megjelent az első kép.

Szíve legelső szeletkéjéből egy kisfiú képe bontakozott ki.

– Ernőke! – döbbent meg Lívia. – Te még itt vagy?

Ernőke  a legelső kis szerelem volt, még az óvodából.  Olyan „messziről-imádlak” érzés, ami aztán Lívia egész életét végigkísérte. Csak a kisfiú szöszke haját, barna szemét kereste minden reggel a csoportban.  Livike, a szép barna kislány egyszer vette a bátorságot, és Margitkát kérte meg, közvetítsen egy üzenetet Ernőkének.  Csak egy szó volt, amit a kisfiú fülébe súgott a kis barátnő – Szeretlek! – Sohasem derült ki, Ernőke mit is gondolt, vajon ki szereti. Ellökte magától a kislányt, és haragosan rárivallt:

– Én meg nem!

Lívike szeme kerekre tágult, elindultak a könnyei. Nem szeret! Még két hétig próbálgatták szülei az óvodába járást, aztán a folyton síró kislányt jobbnak látták kivenni, mamájára bízni.

Lívia kesernyésen elmosolyodott. Már akkor meg kellett volna tanulnom egy életre: egy fiúnak sohasem mondjuk azt, hogy szeretlek…

– Bip-bip-bip – pittyegett a monitor szaporán, ahogy a szíve vert. A gép szeletelt tovább.

Néhány emlék-múmia pottyant ki itt-ott, nevenincs kis rajongások az iskola alsó tagozatából.

Aztán szinte döccent a CT, amikor Kálmi rekeszéhez ért.

Kálmi maga volt a romantika. Ötödik osztályosak voltak, és igen, az a fiú visszanézett rá merészen a kék szemeivel. Líviában egy dal szólt, ha megjelent reggel Kálmán az iskolaajtóban.  A többi gyerek örömmel figyelte őket, tetszett nekik, hogy van egy „igazi” szerelmespár az osztályban. És az első iskolabál! Kálmán fekete-türkiz buklézakóját Lívia azóta sem felejtette el. Táncoltak. Kálmi keze kicsit izzadt a kislány derekán, illendő távolságot tartottak egymástól, ahogy tanulták. Lívia szerette az illatot, ami a fiúból áradt. Elképzelte, ahogy egy mezőn sétálnak, aztán jön egy olyan rémes valami, mondjuk egy hernyó, és Kálmi hősiesen megmenti őt, a karjába veszi, miközben lábával eltapossa az araszoló „szörnyet”.  A tánc végén a kisfiú keze végigsimított Lívia hosszú haján. A kislány boldogan dobogó szívvel ment vissza a  barátnői közé beszélgetni. A következő évben is tartott még az ártatlan kis románc. Iskolai szünetekben levelet írtak egymásnak, várták a tanítás kezdetét. Aztán hatodikban halványulni kezdett az érzés. Két év múlva lett vége, Lívia és családja elköltözött a környékről, másik iskolába íratták. Vajon mi lett a szőke kisfiúból, hol lehet most? – tűnődött Lívia. Sok-sok év elmúlt azóta, meg sem ismernék egymást.

Joci vörös volt, és szeplős. Nem sokkal Kálmi felett lakott egy homályos kis zugban Lívia szívében. Akkor már szinte nők voltak, Gizussal ketten bűvölték, imádták Jocit.

– Érdekes – villant be Líviának –,  sohasem voltam féltékeny a barátnőmre.

Hárman csavarogtak a várost körülölelő dombokon. Valami borzongató titokzatosság lebegett körülöttük, amit nem tudtak még megfogalmazni. De jó volt, izgató, érzéki. Olyan könnyedén, észrevétlenül, ahogy keletkezett, egyszer csak el is múlt. Nem hagyott maga után rossz érzést, csak egy kellemes nyár emléke maradt meg Lívia emlékezetében.

Most a szíve nagyot dobbant. Az „üresjáratok” után következett az első felnőtt szerelem, Attila. A középiskola végén jártak már, amikor egymásra nyílott a szemük, pedig évek óta egy osztályba jártak. Tanáruk elképedve figyelte a furcsa párt, az osztály legjobb és legrosszabb tanulójának hirtelen vonzalmát. Nem csak a tanulásban, de magasságukban is ellentétei voltak egymásnak. Lívia a csöpp, formás kis barna tini és Ati, a százkilencven centis szőke kamasz. Lívia elmosolyodott.  Két lépcsőfokkal feljebb kellett állnia, ha Ati nyakát átkarolva meg akarta csókolni. Lépcsőt pedig mindig találtak.

A tavaszi szünet után nagy változást tapasztalt Ati viselkedésében. A fiú kerülte a tekintetét, nem hívta moziba, sétálni. Lívia nem kérdezte az okát, csak a lemezjátszóján forogtak egyre többször a bús szerelmes dalok. Reggelenként kisírt szemmel ült a helyén a padban. Aztán továbblépett, elfogadta egy másik fiú közeledését. Jártak, de szerelem, az nem volt köztük.

Évek múlva derült csak ki a szakítás oka. Attilának kiszemeltek a szülei egy másik lányt, őt vette feleségül nem sokkal érettségi után. Még most is sajgott egy kicsit, ahogy a fiú emléke kiszakadt a szívéből.

Elmúlt néhány év, amíg új lakó költözött Lívia érzelmi központjába.  A városkában kevés fiatalembernek volt még akkor autója. Csaba a szülei vadonatúj Ladájában feszítve bűvölte a nőket, naponta többször végighajtva a Fő utcán. Előfordult abban az autóban szőke, barna, vörös és fekete. Aztán egyszer megvárta munka után Líviát az iroda előtt. Már régóta tetszett lánynak is a fiú, de ennek semmi jelét sem adta. Talán éppen ezzel keltette fel Csaba figyelmét. Nem telt el egy év, már házasok voltak, hiába tiltakoztak a lány szülei a kapcsolat ellen, Lívia ment vakon az érzelmei után. Húsz évig szerette rendületlenül Csabit, annak ellenére, hogy az újabb és újabb autókban váltogatták egymást a kis nőcik. Jobbára szőkék, mert Csabának az évek alatt „fejlődött” az ízlése, beállt egy típusra. Lívia sokáig elnézte a félrelépéseket, büszkén őrizve feleségi státuszát, nevelte a kislányukat apja helyett is.

Aztán az egyik szőkeség várandós lett Csabától. Ez már több volt, mint amit Lívia el tudott viselni. Ha megnyerte, hadd vigye! – és beadta a válópert. Csaba még próbálkozott egy darabig, szerette volna bebizonyítani, hogy neki Lívia az igazi, de nem talált meghallgatásra. Az egyedül töltött évek alatt Lívia befalazta azt a rekeszt, amiben Csabi, és az érzés múmiaként összeszáradva lakott. Elnéző kis mosollyal engedte el a vele töltött éveket.

A műszer egy darabig nem talált új lakót Lívia szívében. A néhány „futottak még” kategóriást nem őrizte meg, emlékük nem hagyott mély nyomot. Őket nem a lelke, csak  fiatal teste akarta, enyhítve velük az egyedüllét éveit. Hosszú idő telt el így magányosan, belefeledkezve a munkába, a gyereknevelésbe. A kicsi lány már felnőtt, amikor egy szép tavaszi napon újra beköszöntött a szerelem Lívia életébe.

A várostól pár kilométerre volt egy szép kis parasztháza az asszonynak. Még Csabával vették házasságuk idején, az osztozásnál Líviáé lett a tornácos házikó a telekkel együtt. Nehéz munka egy nőnek egyedül karbantartani egy udvart, kertet munka után. Lívia izzadtan tologatta a fűnyírót, amikor egy férfi megállt a kerítésnél.

– Elkelne itt a segítség, ugye? – kérdezte barátságosan.

Így kezdődött az ismeretség a magas, kicsit kopaszodó fiatalemberrel, akit Róbertnek hívtak. Ez egyszer nem első pillantásra jött az érzés, ahogy már néhányszor megtörtént Líviával. A férfi besegített a ház körüli munkákba, közben sokat beszélgettek. Robi évekig a fővárosban dolgozott, majd hazajött a kicsi zsákfaluba idős édesanyját segíteni. Munkát nem talált a közeli városban sem, pedig két diplomája is volt. Vagy talán épp ezért?

A házikó tornácán, a régi lépcsőbe bevésve ott virított egy felirat: „Lívia örökké!” Még Csaba írta bele évekkel azelőtt a friss betonba. Líviát mindig elfogta a keserűség, ahányszor ránézett, mert ő valóban így gondolta annak idején. Egyszer megkérte Robit, takarja el néhány járólappal azt a feliratot.

Azon a délutánon ölelte át Robi először félszegen, sután, kicsit tartva a visszautasítástól. Igen, az asszonynak valóban ez volt az első gondolata, de aztán győzött a vágy, hogy megint nő, és boldog lehessen. Sokszor megfordult Lívia fejében, hogy a férfi inkább a lányához illene korban, nem annyira hozzá. És azt is tudta, hogy egyszer el kell engednie, mert a Robinak család kell, gyerekek. Ő ezt már nem adhatta meg neki. Nehezen szakadtak el egymástól, de mindketten tudták: így kell lennie. Lívia feladott egy hirdetést: „Vidéki parasztház teljes berendezéssel eladó.”  Már csak a jelentkező vevőkkel ment ki tárgyalni a faluba, de a szíve szakadt meg, amikor végül megvették. Ez az emlék még annyira élő volt, hogy Lívia szinte érezte, ahogy keservesen nyeszeteli a gép Robi lakhelyét.

A vizsgálat befejeződött. Lekapcsolták a műszert, leszedték a tappancsokat Lívia testéről.

– Majd egy hét múlva menjen be az osztályra  megbeszélni a továbbiakat! – hallotta a radiológus hangját. Az autója felé tartott már, amikor megszólalt a telefonja. Hosszú hónapok után Robi kereste. Lívia fogadta a hívást, de csak ennyit mondott a lehető leggépiesebb hangon:

– Ezen a számon előfizető nem kapcsolható!

Gyorsan letette, és megkönnyebbült szívvel indította el a kocsit. Felszabadult, örömteli érzés kerítette hatalmába.

A következő héten Lívia sokadmagával ott toporgott a kardiológiai szakrendelés várójában.

A főorvos kedvesen fogadta:

– Nos, hogy érzi magát? Láttam, a „lakói” alaposan megterhelték a szívét! – nézte a monitort az orvos. Lívia csak ennyit válaszolt:

– Olyan üres most odabenn minden! Van még kiadó lakosztály –  mosolygott rá az orvosra.

– Akkor beszéljük is meg a randevút! – vette a lapot az orvos – Egyelőre a jövő hét kedden várom az osztályon szívkatéterezésre. Amíg nem látom közelről az ereit, nem tudom a  pontos diagnózist. Addig csak annyit mondhatok, hogy ez egy alapos „szívzűr”, hölgyem!

Lívia, kezében a papírjaival kiballagott a rendelő hűvöséből a nyári forróságba. Titkon remélte, hogy van még előtte sok nyár, de fájó szívzűrök nélkül.