Molnár Gabriella
Újságíró, szerkesztő, a 
létrehozója, a Nők Lapja korábbi főszerkesztője.
Ha álmodhatok, tervezhetek és aztán elég önálló lehetek a megvalósításban is, akkor szárnyalok. De nem egyedül. Mindeközben keresem, és meg is találom azokat, akik inspirálnak, lelkesítenek, támogatnak és segítenek.
Sokáig azt hittem, hogy a teljesítős jókislányok szép nagy csapatába tartozom. Ugye, ismerős, főleg nekünk, nőknek? Mi vagyunk, akikre számítani lehet, megbízhatóan teljesítünk és felelünk, ha kérdeznek. Aztán hamar kiderült, hogy ez nem elég.
A hivatalos tanulmányaim mellett sok mindenbe belevágtam – a néptánctól a zongoratanulásig, a színészettől az írásig, a nyelvtanulástól a kézi kötésig – s eljutottam egy olyan szintre, hogy elismerő pillantásokat kapjak: „hiszen te ügyes vagy!” Esetenként még a „tehetséges” szó is elhangzott :-). Így aztán mindezeket abba is hagytam, az írás kivételével (és néha kötök is!).
Máig emlékszem franciatanárom egy figyelmeztetésére: „Ne gondold, Gabi, hogy csak azért, mert úgy látszik, neked könnyen megy, végig ilyen egyszerű lesz…!” Ő a francia nyelvre értette, de én harminc éve őrzöm ezt a mondatát, bizonyságául annak, hogy már akkor sejtettem: a munkát nem lehet megspórolni, sőt gyakran drágán kell megfizetni a könnyűnek látszó sikereket. Úgyhogy eddig sikerült úgy élnem és teljesítenem a pályámon, hogy mindenért megdolgoztam, miközben ma is úgy érzem: az alkotáson – bármi legyen is az – nem látszódhat fáradság és áldozat. Akkor igazi, ha úgy tűnik, mintha öröktől fogva lenne, mintha helyettünk alkotta volna meg valaki: kimondta, megírta, megfestette, eljátszotta, megkonstruálta, fölfedezte … „Tudjuk mi rég, mily könnyű, mit mondanak nehéznek és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek.” – írja Esti Kornél énekében Kosztolányi, s számomra ez valamiféle mottóvá vált. Kedvelem a medvéket, de a könnyed természetesség művészetét ne ők tanítsák nekem: még Micimackónak sem hittük el, hogy ő egy kis felhőcske, mely lebeg az égen…
Huszonévesen tehát megtanultam, milyen nehéz diktatúrában szabadon írni a kultúráról (újdondászként a bulvár-előd Esti Hírlapban, ahol olyan tanítómestereim voltak, mint a filmkritikus Bársony Éva, Bernáth László, a színikritikus Fencsik Flóra – hogy is lehettem volna olyan könnyedén jó, mint ők?) És nem volt könnyű később ugyanott rovatot vezetni, majd igazi bulvárt tanulni a Blikkben, s bár Pallagi Feri sokat segített, ez mégsem lett igazi terepem: ld.„ mily nehéz a könnyű”!
Mióta először álltam egy szerkesztőség élén, és nyilvánvalóvá vált számomra is, hogy ha valaki vezető, azt vállalnia is kell, azóta tudatosan keresem, amit addig ösztönösen: az alkotó és bizalmi légkört, amiben a nehéz is könnyű lesz. Nem tudom eléggé megköszönni Ruszkai Nórának, a kiadó akkori egyik vezetőjének, hogy az ő kezdeti bizalma segített mindennek felismerésében. Hogy nem tévedett, amikor a legnagyobb magyar hetilap vezetését rám bízta, azt a Nők Lapja főszerkesztőjeként megélt 11 évem bizonyítja: a nagyszerű Németi Irénen kívül, aki harminc esztendőt töltött ezen a poszton, mindenki más jóval kevesebbet. A Nők Lapja Hangoló rovata után remélem, sok régi olvasómmal újra egymásra találunk – ezúttal itt, a világhálón.
Hargitai Lilla
Ok, hát kérdezted, mióta írok, miért, s hogyan…?
Amióta tudok írni: írok.
Írok, ha bajban vagyok, írok, ha foglalkoztat valami, amit nem tudok megoldani, írok, ha valami csodára bukkanok (ezt meg kell írni! Persze: sohasem kell). Írok, ha kiállítást kell megnyitni, gyászbeszédet írni, írok, ha szerelmes vagyok, ha rossz az idő, ha bánatos vagyok, ha a nagyapámra gondolok.
Bölcsész vagyok, mindig van nálam toll, ceruza, ha nincs, valahogy kerítek egyet. Szemkontúrral is írtam már verset, szép volt. Stílusos. Gépelni nem tudok olyan gyorsan, mint ahogy gondolkozom, ezért marad a papír, maradnak a széljegyzetek, szalvétára, post-it-re írott versek, „aztán majd egyszer begépelem”, mert azért jó lenne pontosan, szépen, rendben, tudjuk: úgy érdemes.
Az első versemet, amit le is jegyeztem, kisiskolásként, a fűben fekve írtam. Kiskunfélegyházán történt, a fenyőfák alatt, a kertben. Már csak egy verssorra emlékszem belőle: „Itt meg,/ kezem feje alatt, /kék ibolyán /hangya szaladt.” Ahogy telnek az évek kevesebbszer téma az örömteli rácsodálkozás. Megsokszorozódott a kesergés, s több a próza, mint a vers. Prózai lettem. A líra, az én lírám megmaradt örömtelinek, szépnek, ki tudja, miért, talán mert „nemesebb”. Az epika bánata: nem valamiféle ősmagyar-kesergés, ne érts félre, inkább az igazságtalansággal és a társadalmi egyenlőtlenségéggel szemben folytatott szélmalomharc megélése, a folyamatos elégedetlenség, ami belül gyötör, hogy mindaz, amit teszek, teszünk nem elég, sohasem elég.
Gondolhatnád, hogy amióta írok, (érts: önkifejezési forma, mint másoknál a rajz, vagy a zene) talán kevesebbet beszélek. De nem így van: a szó hangban is ömlik, néha olyan megállíthatatlanul, hogy levegőt sem veszek.”Nehéz vágni, de azért jó volt” mondják a riporterek. Mások meg: „de nem baj, hogy sokat beszélsz, mert érdekeseket mondasz.” Hogy írásban is érdekeseket mondok-e? Őszintén, nem hiszem. Amit szóban mondok: vélemény. Amit leírok: egyszerű igazság. Igaz. Várj, elmagyarázom, úgy értem, hogy a jó írás számomra olyan, ami mélyről jön és érzelmileg hiteles. Akkor tudom, hogy igaz. Ettől persze még nem biztos, hogy érdekes.
Mert én azt vallom, az írás igaz kell legyen, a hamisságot az olvasó megérzi. Nem a kis ferdítésről van szó, hanem a valóság-magról, amit papírra vetek, hogy az olvasó is tudja, átélje: „Igen, ezt én is éreztem már, ez így van, így van ez…”. Hogy szép-e attól, hogy igaz, azt sem tudom. Azt sem értem, gondolatban miért írok „az olvasónak”, amikor többnyire csak a fiókban landol az írás. Becsvágyból? Vagy épp önzetlenségből, mert úgy érzem, akkor nemesebb valami, ha többeket megszólít? Vagy mégsem: talán csupán önismeretből írok, azt pedig önző dolog, s tudod: „ha nem tudsz mást csak eldalolni saját fájdalmad s örömed/ nincs rád szüksége a világnak, s azért a szent fát félretedd”.
Hogy születik az irodalom bennem? Édesapám sokat és fejből mesélt. Bolgár nagymamám, Mami Zlatka, óvónő volt, az én tökéletes óvó nénim, aki folyton mondókákat mondott, énekelt, ritmusokban nevelt. Ez a recept, azt hiszem. S hogy rengeteget olvasok. Csak a stílus tanulható, de az írás, mint a vágy, csak belülről fakadhat. S én belül menthetetlenül szenvedélyes, és menthetetlenül őszinte lány vagyok.
Czékman Kata
Külső-belső utazások, határátlépések olykor útlevél nélkül.
Egyik jobb, mint a másik, csak ajánlani tudom minden kedves/kedvetlen olvasónak.
A világ felfedezése önmagunkban és fordítva. Végtelen történet, unhatatlanul ismétlődő, folyton más létezés.
Azt gondolom, ha mindenki a saját útját járná saját magaként, utópisztikus világba érnénk.
Addig marad az elméleti kidolgozás, mert a szavak teremtenek.
„Minden, amit el tudsz képzelni, valóságos”.
Szerintem is.
Máthé Ivett
Gyerekkorom óta foglalkoztatott az versírás, az írás mibenléte. Nagypapám is írt verseket, cikkeket, és az ő biztatására én is azt tettem gyerekfejjel. Kezdetben csak a versek, később egyre inkább a novellák is érdekelni kezdtek. Később ez a szenvedély a háttérbe szorult, és a képzőművészet felé vitt az Élet. Jelenleg is iparművész (kerámia) szaktanárként dolgozom.
Majd 2013 májusában jelentkeztem egy nyári Kreatív írástechnikák kurzusra, majd mikor véget ért, egy azonos tematikájú szabadkörbe is csatlakoztam. Ez volt a MIMIND csapata, amellyel ma is havi egy alkalommal összejárunk tapasztalatcsere, ötletbörze és néha könyvbemutató alkalmából.
Profi szakmai vezetővel, kreatív feladatok megoldásával, saját, egyéni hangvételű írásokkal töltjük el az időt, amelyhez mindenki kap szóban szerkesztési korrekciót, és egyből olvasói visszajelzést is. A „kis csapat” minden tagja más korosztályból, az élet más területéről érkezett, és más írói világban mozog otthonosan, így sokat tanulunk egymástól.
Sinóros-Szabó György
Nem készültem író-félének. Tanult szakmám, hivatásom szerint festőművészként, díszlet- és berendezéstervezőként éltem, dolgoztam, de írtam is egész életemben. Első elbeszélésemet nyolcévesen, még a budapesti ostrom alatt vetettem papírra. A nagyobb hatás kedvéért magam illusztráltam is. Ez megmaradt, más értékünk alig. A háborús évek, a Rákosi-korszak és az 1956-os forradalom eseményei, emlékei egész életemre ellátnak témával. Változatos, eseménydús ifjúságom volt, mint „osztályidegenné” minősített család sarjának, bár nagy szerencsével tanulhattam, diplomát szerezhettem. Előbb szcenikusként, majd berendezés-tervezőként tevékenykedtem, ez utóbbi munkakörömben sokfelé utaztam a világban. Nyugdíjasként egyre inkább az írás válik számomra a fő kifejezési eszközzé. A MIMIND-ben ehhez nagy segítséget kapok hivatásos irodalmár patrónánktól, és kedves író, költő barátaimtól. 2016. tavaszán megjelent első, háborús gyermekkori emlékeimről írt elbeszélés-kötetem. A következő kötet novellái is elkészültek, ezek az ötvenes évek megélt eseményeit dolgozzák fel. Újabban verseket is írok, és angol, amerikai költőket fordítok. Jó pár elbeszélésem van napjainkban felmerülő témákról is. Ezekből is szeretnék közreadni ezen a fórumon.
Jó lenne, ha egy nap nem 24, de legalább 48 órából állna…
Rodé Klára
Magamról csak ennyit…
Igazság, hogy az írás örömforrás, és nincs korhoz kötve. Én magam is rátaláltam, igaz túl az életem delén. Érlelte az idő, a vég nélküli tapasztalás és az olvasók lelkes bíztatása. Mozgalmas utam, marketinges végzettséggel, karrierépítéssel, hivatással, versenytánccal, szerelmekkel, később lányaimmal, unokámmal, elveszített férjekkel és szülőkkel, kiapadhatatlan forrásnak bizonyult.
Valóságos történeteim szomorú, néha ironikus vagy humoros, sőt pikáns mozaikjait novelláskötetbe gyűjtöttem. A Hatfejű sárkányfemina, 2014-ben jelent meg. Előző évben készült el az Életre keltek mini album, a tárgyak „személyének” egypercesei. Első kisregényem, Az arcnélküli férfi (2016). Írásaim helyet kaptak az Őszi varázs és a Kézen-fogva antológiákban is.
Jó megfigyelő vagyok, meglátom a szépet és a groteszket egyaránt. Mindenről írok, amit érdekesnek találok a mindennapi életben, versekkel is próbálkozom.
Szerencsés vagyok, az írás a hobbim, az életem része lett.
A Mimind portálon összeszokott írótársaimmal együtt, Molnár Gabriella szerkesztő irányításával és mentorálásával publikálunk. Sokszínű, érdekes, de mindenképpen változatos verbális és képi anyagot ígérünk minden kedves leendő látogatónak, olvasónak.
Szeretettel: Rodé Klára