Szerelmem, a szociopata

Tóth Gyöngyi

Már vagy fél órája csiszáltam a zuhanyfülkét, egyre fogyó lelkesedéssel. Morogtam magamban: – ki a fene tudta ilyen idétlenül megcsinálni? Gyakorlatilag megtisztíthatatlan.  Képtelenség az átfedéseknél közényúlni, a vízkövet lesikálni róla. Akkor ugrott be a gondolat. Mit ugrott, ledermesztett, az ájulásig elszédültem a felfedezéstől. Úgy is mondhatnám, hogy leesett a tantusz. Szentséges Szűzanyám, az én nagy szerelmem egy szociopata!

Carly Bodnar: Work in progress

Carly Bodnar: Work in progress

Nem magamtól jutottam a nagy horderejű felismerésre, előtte egy órával a neten böngészés közben akadtam rá a megfejtésre. Akkor még nem fogtam fel, hogy ez az iromány nekem szól. Csak egy órával később, mert ugye jött a zuhanyfülke. A magvas gondolatoknak idő kell, míg megérnek, de csak eljutott a tudatomig a nekem szánt üzenet.Tehát a definíció, amit az interneten találtam röviden: „Szociopata az a személy, aki nem képes szoros érzelmi kötelék kialakítására, az empátia helyén a lelkében egy fekete lyuk tátong, amit felnőtt korban már nem lehet tartalommal megtölteni. Mindent elvesz, és semmit sem ad.” Még próbáltam befejezni a megkezdett munkát, üldöztem a már láthatatlan vízkövet, de egyedül nem tudtam megbirkózni a rám szakadt valósággal. Elkezdtem felhívogatni népes barátnői köröm tagjait, hiszen az ilyen jelentőségteljes dolgokat meg kell osztani egymással.

A legidősebbel kezdtem, sokat adok a véleményére.

– Sejtettem, minden jel erre utalt – hagyta jóvá a megállapításomat. A következő közölte, hogy szerinte a férjem is az volt. Hogyan nem vettem észre? Egyedülálló barátnőm szerint ő már megmondta az elején, hogy úgyis én fizetek rá, hát nem volt igaza? A legfiatalabb rémült kis sikollyal kérdezte:

– Úristen, nem fertőző? – Már majdnem komolyan vettem, amikor elnevette magát, és sajnálkozó hangnemre váltott. – Jaj, te szegény, jól kifogtad!

Az ötödik kétségbeesetten faggatott:

– Meg akart ölni? Fojtogatott?

– Nem pszichopata, amivel én is összekevertem először, hanem szociopata – válaszoltam.  Az egyik a testet, a másik a lelket gyilkolássza szorgalmasan.

– Azért vigyázz, nem lehet tudni, hol a határ! – óvott a barátnőm féltőn.

Szóval majdnem mindenki látta, érezte, csak én nem. És nem szóltak.

Hangos csattanással záródott a fülke ajtaja, hangja kicsit levezette indulatomat. Otthagytam az egészet, most fontosabb dolog kötött le. Mivel nem sokra jutottam a beszélgetésekkel, elkezdtem egyedül értelmezni az eddig észre sem vett, de így utólag már nagyon árulkodó jeleket. Karesszal az interneten ismerkedtem meg, ahogyan az mostanában szokás. Tetszett a feltett fotója, a jó „beszélőkéje”, ami írásban is kitűnt. Személyes találkozásainkon már kicsit furcsállottam, hogy jobbára ő beszél, számomra eléggé érdektelen dolgokról: úgy mint autók, a benzin minősége, ilyesmik. Kerülte a személyes témákat, az érzelmeket pedig különösen. Annyit úgy mellékesen megjegyzett, hogy élettársa van, és kicsi gyerekei. Épeszű nő ilyenkor menekülésre fogja a dolgot, de rajtam már ott volt a „rózsaszín szemüveg”, belezúgtam. Elkábított a szokásos „nem élünk jól a társammal” szöveg is, mert mi mást mondjon, ha engem akar megszerezni? Aztán már csak én akartam megszerezni őt. A randikra megbízhatatlanul járt, vagy távol is maradt “sok a dolgom” felkiáltással. Ha szóvá tettem, sértődött képet vágott, nem értette, mi a bajom. Amikor kapcsolatunk jövőjéről érdeklődtem, hanyagul csak annyit mondott: majd meglátjuk, nekem hosszú idő kell ahhoz, hogy közel engedjek magamhoz valakit. Vártam. Néha egy-egy elejtett mondatából arra következtettem, van remény. Egyszer például azt mondta:

– Nő még nem volt rám ilyen hatással.
Akkor kellett volna rákérdezni, milyen hatással is vagyok én őrá.
Ahogy múlt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy egy fal van köztünk, amit ő húzott fel, talán védekezésül. Azon én legfeljebb átmászhatok, de lebontani nem tudom. És a fal egyre csak nőtt. Egyszer aztán besokalltam. Megkapta a szakító levelemet. Nem értette, elkerekedett szemmel nézett rám:

– Te szerelmes vagy belém?

Na most: vagy én vagyok nagyon jó színésznő, vagy ez a pasi vak. Hiszen ordított rólam, hogy imádom. Észre sem vette? Később aztán elmesélte, mennyire haragudott rám a szakítás miatt. Hogy tehettem én ezt VELE? Ezt a mondatát megint csak félreértelmeztem, a feltámadó érzelmek jelének vettem. Egy hónap múlva felhívott, találkozzunk. Újabb egy hónapig keményen tartottam magam, még büszkeséget is éreztem, amiért kiléptem egy számomra méltatlan kapcsolatból. Nem hívtam, nem küldtem SMS-t, pedig néha szerettem volna. Drága barátnőim tartották bennem a lelket. Bár ők sem értették soha a rajongásomat, mert a viselkedése az általunk ismert egyetlen férfiemberre sem volt jellemző. Az még csak hagyján, hogy mindenféle feketeügyletből élt, de az eltűnései és a hirtelen felbukkanásai megmagyarázhatatlanok voltak. Eddig. Néhányszor még kértem, hagyjuk abba, nekem ez a kapcsolat már több fájdalmat okoz, mint amennyi örömet ad. Bűnbánó arccal, lehajtott fejjel motyogta maga elé:
– Soha többé ne mondd nekem, hogy szakítsunk.
– Miért – kérdeztem?
– Mert tudom, hogy nagyon hiányoznál – sandított rám, figyelve a hatást. Hatás az volt, majdnem elolvadtam a hirtelen jött érzelemnyilvánítástól. És még el is hittem. Úgy sétáltam vissza a csapdájába, mint a kisegér a sajttal teli egérfogóba. Két egész hétig rendben ment minden, utána már gyanús volt, hogy megint nincs sehol. Mentségeket kerestem számára, de hiába. Most aztán kigyulladt a fény. Véletlenül kattintottam rá az „Óvakodj a szeretnivaló szociopatáktól” című cikkre, vagy az őrangyalom küldte elém, már nem lényeges. A fontos az, hogy megfejtettem az én rajongásig imádott Kareszom viselkedését, hála a zuhanyfülkei megvilágosodásomnak. Sokat segített az is, hogy egyik barátnőm kiderítette Karesz első, elvált feleségének az e-mail címét. Élénk levélváltás után aztán kiderültek olyan dolgok, hogy égnek állt a hajam tőlük. Reszkessetek férfiak, ha két nő elkezd rólatok őszintén beszélgetni! Nem hogy ruha, de még bőr sem nagyon marad rajtatok. A véleményünk azonos volt: egy tipikus szociopatát szerettünk évekig azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy ő már túl van rajta. Persze én is megkaptam már az „ellenszérumot”. És a megnyugtató érzést: mégis más az, ha az embert tudományos alapon nézik hülyének, nem csak úgy…

Most azt a cikket keresem rendületlenül, ami engem fejt meg „ tudományosan.” Mert az sem lehet egészen normális, hogy én mindig ilyen alakokba botlok bele, és szívvel-lélekkel meg akarom váltani őket. Ha valaki tud ilyen írásról, kérem, sürgősen küldje el az e-mail címemre!

 

 

Kategória: Novella | Címke: , , , , , | Szerző: Tóth Gyöngyi | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Tóth Gyöngyi

Tóth Gyöngyi névjegye

"Későn talált meg a múzsa" írtam egyik versemben. Vagy talán én bújtam el előle a munkámba, a hétköznapokba? Még ez is lehet. Egyszer aztán rám talált, úgy életem harmadik harmada körül. /Bár ezt csak utólag lehet pontosítani./ Azóta a toll és a papír mindig a kezem ügyében van. Írok, rendületlenül. 2012-13-ban elvégeztem az Írói alapozó tanfolyamot is, hogy ne csak "hályogkovács módjára" műveljem ezt a szép művészeti ágat Azóta már két kötetem is megjelent, az első, A suttogó 2014-ben, a második, a Szívzűr 2016-ban. Remélem, hogy verseimmel, novelláimmal elértem a közönségemet, akik között minden korosztály, és mindkét nem megtalálható. A könyvbemutatóim, és a visszajelzések ezt igazolják. Talán csak a gyerekekhez nem szóltam eddig, de ami késik, nem múlik! Örülök, hogy a "Mimind" olvasóihoz is eljutnak a soraim!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.