Szerelem, szeretet – filmen, könyvben

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

A Szerelem című film végén az idős házaspár elárvult lakásában ül a lányuk. Tudja, most ő következik, hogy számot adjon az életéről. Hozzá hasonlóan von mérleget Diane Keaton is a most megjelent visszaemlékezéseiben. Amikor önmagáról szól, akkor a korábbi nemzedékekről is beszél. És a következőről, két gyerekéről, akiket ötvenen túl fogadott örökbe.

Jean-Louis Trintignant, Georges szerepében

Régóta tapasztalom, hogy a legszebb filmek nem szólnak semmiről. Éppoly eseménytelenek, mint az élet hétköznapjai, és mégis éppolyan határozott nyomot hagynak. A végzetes következményekhez vezető történés eredhet akár egy nyugodt, nyári délutánon, amikor a megérdemelt pihenést, mint az élet egyik apró adományát élvezzük – aztán kiderül, akár hónapok múlva, hogy akkor mondták ki fölöttünk az ítéletet, éppen akkor változott meg valahol valami végképp. Márainak vannak ilyen gyönyörű, egyszersmind borzongató leírásai, melyeknek megfilmesítése rendre nem is sikerül: azt a feszültséget, a közeli jövő rémei által determinált jelen baljós szépségét, amit ő tud szavakba önteni, ritkán adják vissza a képek és a dialógusok.

A Szerelemmel egy osztrák művésznek sikerült egy ideális Márai-adaptációt csinálni. Amiben alig történik olyasmi, amit ne tudnánk előre, mégsem unalmas egyetlen pillanata sem. Igaz, pontos, hiteles és szép. (Az osztrák Michael Haneke rendező és forgatókönyvíró művének természetesen nincs köze Máraihoz. Legföljebb a stílusának, kifejezésmódjának. E filmjével idén a második cannes-i Arany Pálma díjat nyerte.)

Michael Haneke, Szerelem

Mindannyian úgy érezzük, tele vagyunk jó és rossz tapasztalatokkal a szerelemről, szeretetről. Van, aki nagyon ért hozzá: igazoltan, hiszen sokat szeretett. Van, aki egyet szeret. Ha az illető túléli, még profitálhat is belőle. Van, aki minden szeretetét csak gyűjti, gyűjti: hogy majd valakinek, aki érdemes rá, fölajánlja. Többnyire képesnek érezzük magunkat a szerelemre és többnyire át is éltük már. De hogy tetteinket mennyiben határozza meg – talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, kevéssé. Vannak az életnek szakaszai, amikor szerelem motiválja fontos cselekedeteinket. Az öregség nem tűnik ilyennek. Anne és Georges története bebizonyítja, hogy létezhet ilyen, szerető öregség, és ha a szeretet nevében cselekszünk, nincs életkori és erkölcsi gát, ez maga a határtalanság.

George és Ann szeretik egymást. Erre azonban már maguk sem gondolnak, hiszen legalább ötven éve házasok, napi rutinjuk nem a szerelem körül forog. Mit kérsz reggelire? Elzártad-e a vízcsapot? Felhívott-e a héten a lányunk? …témáik nem súlyosabbak ezeknél.Mindig történik valami és soha nem történik semmi. A végzetes agyvérzés is úgy esik meg, mint a mindennapok része. És az orvosi kudarc is. Míg Anne kórházban fekszik, lányuk az apját látogatja meg otthon, beszámol neki férje legújabb kalandjairól, s azt sem titkolja, mennyire fellélegzett, hogy huszonéves fia immár a saját életét éli, többé nem felelős érte. Nem téma, hogy az anyja megkezdte hosszú haldoklását. Még nem érzékelik. Még nem tanultak meg együtt élni a ténnyel. Tényleg így történik: a baj pillanatában még fogalmunk sincs arról, hogy mostantól minden más lesz. Próbáljuk lokalizálni, eltávolítani magunktól. Igen, valaki ott a kórházban nem tud többé lábra állni, mi azonban itt, a régi lakásban folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk.

A film története nem annyi, amennyit látunk. A képek, a színészek játéka elindítja belső történeteinket, mindenkiben más intenzitásút, más tartalmút, másképpen hatót. Jó lenne, ha sokaknak segítene lejátszani belső filmjüket, reménykedjünk, hogy a kevés moziból gyorsan kerül DVD-re és talán ott a címet sem csapják majd agyon – még ha a magyar Szerelem című klasszikus tisztelete okán is, micsoda cím ez a Mulandóságba zárva? Csak elrettent, másra nem jó – és megveszik sokan. A két öregtől élni lehet tanulni – még ha ők a halálhoz vezető utat tanulják együtt, akkor is. Én tanítanám 14 évtől fölfelé az iskolákban és kötelezővé tenném a házasulandóknak. Ha szép a közös élet eleje, – legyen szép és legyen felhőtlen, de ne legyen felelőtlen – gondoljanak a feladatra: méltón kell majd befejezni is.

Én meg a két öregre, a gyíkasszonykára és gyíkemberkére gondoltam, akikről minap a Lorca vers kapcsán írtam. Hát ilyenek, igen, amikor megelevenednek. A két öreg színész apró helyzeteiben az egész életüket eljátsszák – még flashback sem kell hozzá. Jelen állapotukban képesek visszahozni fiatalságuk tartalmait, szépségét is. Óriási teljesítmény ezt megéreztetni, amikor a képek éppen a legkiszolgáltatottabb emberi pillanataikat mutatják.

Az öreg Jean-Louis Trintignant miatt voltam elsősorban kíváncsi a filmre. A nagy színészek idős korukban életesszenciát adnak. Ez biztos: láttam Tolnay Klárit utolsó szerepében, a Nagymamában, Páger Antalt a Kőműves Kelemenben, ahogy az építőlegények tesztoszteron-vulkánja közepette kitotyogott a színre: ő volt a legvalóságosabb.

Trintignant tudta, miért vállalta el ezt a filmet, túl saját karrierjén és két lánya halálán. Nem a sikerért szerintem, hiszen ötvennél is több filmben játszott, melyek közül jó néhány világsiker lett (Az Egy férfi és egy nő egyenesen klasszikus, de műfajában remekmű A terasz, a Z avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, a Tűzvonalban, vagy Kieslowski utolsó műve, a Három szín: piros.)

Emmanuelle Riva (Anne) története sem mindennapi. A bravúrszerepet játszó színésznő 85 éves, és legnagyobb sikerét több mint négy évtizede aratta Alain Resnais Szerelmem, Hirosima című filmjében. Ezek szerint a filmszínész szakmában sem árt a türelem.  

Őket kettejüket mostantól ismerőseimnek érzem, akiknek tudok az életéről, és nem felejtem, amit tanultam belőle.

Isabelle Huppert játssza a lányukat, Evát, aki nem képes részt vállalni a szüleire nehezedő teherből. Tehetetlen? Szeretetlen? Vagy éppen ellenkezőleg: egyszerűen csak nem volt soha helye apja-anyja szeretetkapcsolatában? Nem ítélkezhetünk fölötte – ez is a film nagysága: nem engedi. Csak gondolkodni késztet. Az életünkről, a halál kapcsán.

Önéletrajzi könyvében ezt teszi Diane Keaton is.

Az Annie Hall címszereplőjeként világhírűvé vált színésznőt hatvanhat évesen nem csak az a kényszer indította írásra, hogy saját életét összefoglalja. Édesanyját is próbálja így elengedni, akit évekig gyötört az Alzheimer-kór, s végül nehezen, szenvedve halt meg. Érzelemmel, történetekkel teli könyv, melyben egy kaliforniai nagycsalád mindennapjai éppúgy benne foglaltatnak, mint egy filmsztár életének csillogó darabkái.

„Most egyedül küszködöm ezzel a visszaemlékezéssel, mely egyúttal a tiéd is”- szólítja meg édesanyját Diane, mintha csak az előbb idézett film, a Szerelem idős párjának lánya szólalna meg az utolsó jelenetben. Egyszer azt hallottam, akkor leszünk felnőttek, ha meghalnak a szüleink. És ebből a szempontból mindegy, harminc vagy hatvan évesek vagyunk.

Diane Keatont a kései „felnőtté válásban” segíti egy örömteli tény is. Hogy anya lett, adoptált egy kislányt, majd egy kisfiút. Hármuk közös életéből éppúgy szerepelnek mozaikok a könyvben, mint a három testvérével megélt ötvenes évekbeli gyerekkorról, a hetvenes évek New Yorkjáról, Woody Allenről, vagy a színésznő-szerző bulimiájáról, terapeutáiról. Ahogy így sorolom, feltűnnek a könyv szerkezetének rokon vonásai a kollázsokkal, melyeket Dorothy Hall és lánya, Diane Keaton is előszeretettel készített. A könyv egy érdekes, titokzatos, önismereti kollázs. „Pontosan megértette, milyen időleges és viszonylagos az információ” – meséli anyjáról Diane. Ezt a sok időlegest és viszonylagost öntötte most egy állandóbb formába: egy könyvbe.

A kollázs darabkái külön-külön is érdekesek, de együtt egy új minőséget alkotnak. Diane listája például azokról a hírességekről, akik – úgy mint ő – bulimiától szenvedtek. Akik hatalmas mennyiségű ételt vásároltak, tároltak és faltak fel, csak hogy kihányják. Első sikerei, Woody Allennel való kapcsolata idején, miután betörtek new york-i lakásába, így ír:

„És ha betörnek, akkor mi van? A lakás semmi egyebet nem szolgált, mint a bulimiámat.”

Aztán a férfiak: „Soha nem sikerült otthonra lelnem egyetlen férfi karjában sem” – vallja. Ha otthonra nem is talál velük, férfipartnerei Woody után is élvonalbeliek: Warren Beatty és Al Pacino.

Annie Hall jellegzetes szerelésében (Diane maga választotta a ruháit és ez sokáig jellegzetes viselete maradt) szerelmével, egy new york-i utcán (Woody Allen)

És a karrier? Különös olvasni, hogy a Hair legendás első előadásának résztvevője, majd Annie Hall megformálója mennyire nincs még tudatában, hogy amit éppen megél, az a szakmai csúcs. Harmincéves korára túl van a legendává vált alakításon, amit nem múlt felül soha, hiába játszott még sok jó szerepet.

Diane Keaton az Elvált nők klubjában

Minderről akár három könyvet is írhatott volna. De ezt a kötetet a szeretet emlékének áldozza, élete minden részletét a családjához, legfőképpen az anyjához fűződő viszony tükrében vizsgálja – ettől eredeti és izgalmas.

Dorothy Deanne Keaton Hall fiatalon köt szerelmi házasságot Jack Hall-lal és mire elmúlik negyvenéves, kevésnek érzi házasságát és négy gyereke nevelését. Okos, tehetséges, becsvágyó nő, aki alkotni szeretne, úgy érzi, tartogat neki még valamit az élet. A következő harmincegynéhány évet ezzel a frusztrációval éli, Diane fel is teszi a kérdést, vajon nem oka-e ez is, – a kiteljesítetlen kreativitás – az Alzheimer kórnak? Dorothy ír és fotózik: kötetszámra maradnak fönt családi naplói és fényképei, kollázsai. De hiába jár iskolába, szerez diplomát, az igazi élet a gyerekek felnevelésével befejeződik számára. „Anyu, bárcsak hatalmamban állt volna, hogy beteljesületlen vágyaidat eltüntessem egy varázslattal” – szól hozzá a könyvből Diane.

Diane-nak más út, más lehetőségek jutottak. Bár ő is hamar a csúcsra ér (ahogy Dorothy a családanyai csúcsra), de 50 évesen új karrierbe kezd: anya lesz.

„…a család a legfontosabb. – írja könyvében – Az ember egy napon arra ébred, hogy alig vannak néhányan körülötte…” Új családja megteremtését, s a régi eltűnését megörökítésre méltónak tartja Diane Keaton, aki anyja lánya, ambíciói valaha éppolyan egetverőek voltak, mint félelmei. És hogy mi az, ami megtartotta neurózisaival, bulimiájával, önbizalomhiányával együtt „egy olyan világban, mely nem tűri el a kudarcot”? Erre is válaszol a könyve:

„Nem kényszeríthetem a szeretetet, hogy visszatérjen, még egy futó látogatásra sem, Egyvalamit mégis tudok. Megmentett ez a szó, amit soha nem fogok megérteni, csak érezni. Megmentett a szeretet.”

(Diane Keaton: Játszd újra, Diane, 2012, Kossuth)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.