Szép kis szűkölködés!

Fehér CicaHol is hagytam el legutóbb… Ja, igen! Sikeresen kikúráltam Micit a náthából, és mire hazaindultam, a hatalmas hóból csak locspocs maradt. Nem mondom, hogy sokkal szerencsésebb a latyakban gázolni, különösen hófehér bundában nem, ami, ugye, kötelez az igényességre, de hát ez természetes is…

Ráadásul mellém szegődött egy asszonytárs a környékről, aki úgy bámult a bundámra, hogy szinte lehámozta a szemével. Hallottam a pletykákat róla, hogy elzavarta az ura a háztól, ahol együtt laktak, ritka példájaként a hosszú éveken át kitartó hűségnek. Ennek ugye egy oka szokott lenni, hogy az ura egy vénséges trotty macsó, aki örült, hogy maga mellett tarthatja a sokkal fiatalabb cicust. Csakhogy nagyon kicsapongó volt a lelkem, így aztán őt is kicsapták, és azóta siránkozza tele a környéket méltánytalan helyzetét ecsetelve. Végül befogadta az egyik testvére, de ahhoz képest, hogy milyen körülmények között élt, mostanában elég nyomorúságosan megy a sora. Ráadásul igazi pletykafészek, és nem a legjobb indulatú.

Az ura egy vénséges trotty macsó, aki örült, hogy maga mellett tarthatja a sokkal fiatalabb cicust. Csakhogy nagyon kicsapongó volt a lelkem, így aztán őt is kicsapták.

– Szép bunda, hja – jegyezte meg nyomatékosan sóhajtva, mint aki azt várja, osszam meg vele.

– Igen, igyekszem megbecsülni – hárítottam semleges hangon a kétes dicséretet, és próbáltam közben emelt fővel gázolni a latyakban, ami nem volt túl könnyű, mert folyton néznem kellett, hová lépek.

– Jól boldogultok mostanában, látom, Mici is nagy lábon él – sóhajtozott tovább az elűzött pária, és egyre inkább úgy sejtettem, hosszú távon ebből csőbe húzás lesz.

– Megvagyunk, hát igen, és segítünk egymásnak, ahol tudunk.

– Ó, ezt jó hallani! – csapott le rögtön az ebadta. – Elkél a segítség olykor-olykor. Különösen, ha ilyen fényűzést engedhet meg valaki…

– Miféle fényűzést? Hiszen tudod, hol lakom… Mici meg vállalkozik, nagyon szorgalmas.

– Hát, azért ti mégiscsak nagyobb biztonságot élveztek, mint én. Néha még azt sem tudom, hol hajtom le szegény fejem, pláne, hogy mi kerül a gyomromba…

– Nyugodj meg, még én sem tudom, mit találok idehaza, úgy beázott a szobám, és van, hogy este semmi nem kerül a hasamba. (Na, azért ez ritkán – gondoltam bűnbánóan, de ezt neki nem kellett tudni.)

Ekkor értünk a ház elé, és a lábtörlő mellett csakugyan ott várt a három rúdnyi májas (hurkabélbe töltve!), amit még Mici küldött át pár nappal korábban, de éjjel behavazódott, és elindulásom reggelén már nem találtam meg.

– Jé, a májas! – rikkantottam boldogan, és a pletykafészeknek tátva maradt a szája.

– Nahát, most épp nem szűkölködsz, szerencsére… – nyafogott kéretlen kísérőm, és úgy forgatta a szemét, mintha állandó edzésben kéne tartania a két golyóbist.

Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy a lábtörlő másik oldalán is van valami: a mindenit, ez egy kis növény lesz! Egy aprócska jácint! Ez csak egyet jelenthetett: Jácint itt járt. (Igen-igen, ő, aki gavallérosan hazakísért ama bizonyos koncert után. Azóta sem láttam színét sem.) Úgy megörültem a váratlan meglepetésnek, hogy a csóró asszonyság kezébe nyomtam az egyik rúd májast:

– Nesze. Ezzel elleszel egy hétig is.

Szólni sem tudott, úgy meghökkent. Szerintem azt fontolgatta, kikérje magának vagy hálálkodjon. Végül győzött a józan esze.

– Ó, hát igazán köszönöm! Nahát, én mindig tudtam, hogy neked meg Micinek van a környéken a legjobb szívetek. Pedig van, aki mást terjeszt, de én kiálltam mellettetek múltkor is. Elmondjam, mi volt?

– Ne! – vágtam rá gondolkodás nélkül, és a nyomaték kedvéért be is csaptam az orra előtt az ajtót. Hamar egy jó kis helyet kellett találnom a jácintomnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.