Évi boldogan vállalta a versenytáncot…

Sok évvel ezelőtt Újpesten az egyvágányos, vicinális villamosoknak összecsukható, rácsos ajtaja volt, a buszon kalauz lyukasztotta az átszálló jegyeket, a jeges hangosan kiabálva kínálta a dermedt tömböket és a tejet kiskannába mérték ki a tejcsarnokban.
Az általánosban kötelezően sötétkék egyenköpenyben jártak a kisiskolások.
Évi és Zoli kissé rendhagyó története itt kezdődik.

A budai várban föllelhető patinás, neves épületek egyike, a Hatvany-Erdődy palota adott helyet a háború után a kerületi „Táncsics” iskolának.

A díszes, nehéz, tiszteletet parancsoló kapun belül egy zárt világban, a kőralakú köves udvar lett színtere az iskolai ünnepségeknek, közös fotózásoknak. Hétköznapokon pedig az őrült fogócskázásoknak, nem kis feladat elé állítva az ügyeletes tanárokat.

Rossz idő esetén az ugyancsak kőralakú zsibongó” ugyanezt a célt szolgálta az első emeleten, a tanári ajtaja előtt. Sötétre pácolt, olajszagú parkettájával meghatározó része volt az épületnek, a tantermeknek berendezett szobák előtereként.

Az igazgató úr váratlan bejelentésére, a tánciskolások nagy örömére, hamarosan táncparketté alakult a „zsibongó”.

A megszokott különórák és szakkörök mellett kiemelkedő eseménynek ígérkezett Piri néni tánctanfolyama.

Már önmagában az a tény, hogy a szigorúan csak lány és fiú osztályokkal külön emeleten működő rendszer koedukált társasággá alakul, nagy várakozással töltötte el a résztvevőket és a pártoló tanárokat is.

A vasárnapi különórák fényét emelte, hogy végre egyenköpeny nélkül, szoknyában és fehér, feszes blúzban engedte megmutatni a serdülő lányok kibontakozó, formás alakját.  A fiúk zavarban voltak. Nyegle viháncolással csodálták őket az örökkévalóságnak tűnő két óra alatt. Titokban remélték, hogy a kiszemelt lány lesz a partnerük a következő 6 hétben.

Az első órákon Piri néni az etikett szabályait bevetve megtanította őket a kötelező tisztaságra, udvarias bemutatkozásra. Kezdetben izgatottságtól nedves tenyerüket alig feltűnően a nadrág szárába törölték, mielőtt átfogták a lányok derekát. Testük közelségétől szédülten, az első lépéseket egymás cipőjét taposva tették meg. Így a sercegő lemez dallamainak ritmusa, még sokáig váratott magára.

Zoli már régóta áhította Évi közelségét, nagyon kedvelte a lányt, amit, még nem mert bevallani.

A Halászbástya nyolcvanhat lépcsőjét mindennap megjárta, a Lánchídig kísérte Évit. Iskolatáskáját és olykor nagyméretű rajztábláját is bevállalta, cipelte, köszönetképpen egy kézfogás vagy puszi reményében.

A táncórákon lassan összeszoktak a párok, ki-ki ügyesebben, mások kétballábasan, de nagyon lelkesen táncoltak.

Zoli is igyekezett legjobb formáját hozni, bár a férfiasabb sporthoz szokott testrészei nem mindig engedelmeskedtek. A tánciskolába ugyanis a lány miatt iratkozott be. A társastáncok alaplépéseit lassan elsajátították, és már elkapva a ritmust, készültek a vizsgára, foxtrottal, keringővel, tangóval.

A sikeres záróünnepségen megjelenő szülők lélegzetüket visszafojtva csodálták meg csemetéik teljesítményét.

Piri néni, aki nemcsak kezdőket tanított a csoportból, kiválasztotta Évit, vele mutatta be a kezdő lépéseket. Tehetségesnek találta a jó mozgású, egyáltalán nem szégyenlős diákot és meghívta tánciskolájába. Évi boldogan vállalta a versenytáncot és partnerét megtalálva sikeresen szerepelt éveken keresztül.

Érettségi előtt összefutottak Zolival. Meglepetésére evezős élsportoló lett, ami jól látható előnyökkel ruházta fel az amúgy is szemrevaló srácot.

Évi ismét elkápráztatta a fiút, és az évek óta titokban őrzött szerelmet hamarosan megvallotta a lánynak. Az idő múlásával ő is egyre engedékenyebben hajtott fejet a számára új érzés előtt.

A szülők részéről nem volt egyértelmű a rajongás, már ami a fiús oldalt illette.

A mama előre féltette egyszem fiát a csalódástól, bár az érzéseiket nem ismerhette.

Hamarosan eljött az idő mikor mindennap találkoztak, megfogalmazódott bennük a mindörökké együttélés gondolata.

Igazán mutatós pár voltak.  Zoli szőkésbarna, zöldszemű, széles-vállú, Évi fekete szemű sötét hajkoronával, formás alakkal.

Az esküvő előtt megígérték egymásnak, hogy mindketten lemondanak kedvenc időtöltésükről, nem sportolnak tovább.

Meghozták egymásért ezt az áldozatot. Egy percig sem gondolkoztak azon, hogy érdemes-e feladni álmaikat egymásért, egyszerűen megtették.

Nem sejthették, hogy az élet kiszámíthatatlan útjai merre kanyarognak. Hogy vajon párhuzamosan haladnak-e egymás mellett a jövőben.

Az esküvő után, épp államvizsgái végén, Zoli bevonult az akkor kötelező két éves katonai szolgálatra. A bánatos, vágyakozó hónapokban Évi munkájába temetkezve ingázott Budapest és a vidéki laktanya között. A második évben elérkezettnek látták az időt, hogy gyerekük legyen. Így mindkettőjük óhajtására megérkezett első kislányuk, kiszámíthatatlan pontossággal, Zoli leszerelésének napján.

Ha a karrierépítés és a családi kibontakozás sűrű erdejében Évi meg-megpihent egy gondolat erejéig, vágyakozva gondolt vissza hajdani szerelmére, a táncra. Sokáig fájó szívvel, titokban könnyezve hallgatta az ismerős Savariás dallamokat, mikor a táncversenyeket közvetítették a tévében.

Idővel halványodtak az emlékek, de mégis megmaradt valami vágy, ami a párja iránti szeretetből beteljesületlen maradt.

Sikeresen haladt mindkettőjük pályája, sokan és szeretettel vették körül őket.

Az első, nem túl egyszerű szülés után, Évi hat évig várakozott, majd újabb babára szánták el magukat.

A kisfiúnak tervezett testvérke egészséges, imádnivaló kislánynak sikeredett, és Zoli immár kétgyerekes családapává érett.

Soha nem beszélt az abbahagyott evezésről, annak hiányáról. Nagyon mélyre ásta lelkében múltjának ezt az ékes kövét.
De eszébe jutott Évinek férje halálos balesete után, mikor már sem a „táncszerelemről” sem az ő sportjáról nem beszélhettek többé.

Ma is próbál választ találni arra, hogy érdemes-e egy közös, kiszámíthatatlan jövőért a magunk valóságálmát feladni.