Séta apával – a teljes út

Nekem a szépségKétlépésenként sétálunk. Az első lépésben távolról látom Őt, Magunkat, a Világot. A második lépés után már belül vagyok. Innen látok kifelé.
A novella egy változata megjelent  A SZÍV KUTYÁJA című, Forgács Zsuzsa Bruria által szerkesztett kötetben, 2010-ben, a Jaffa Kiadónál.

Apád jampec volt – mondta anyám. Most dicsekszik vagy panaszkodik? Ilyen vastag hajtóka volt a nadrágján – négy ujjával mutatja, milyen vastag. És ilyen keskeny volt a szára! – kézzel-lábbal mutogatja, hogy megfelelően elképesszen: apám nadrágja negyven centi széles volt combnál, és húszra szűkült bokában. Felhajtóval. Tehát ez teszi a jampecet.

Apám jampec volt. Ha emlékeimben újraidézem az arcát, a szájszögletében megjelenő hamiskás, gazemberes rókamosoly a legjellemzőbb rá, ami mögött éppúgy volt kisfiús bizonytalanság, mint hódító férfiasság – mindkettő végzetes minden nőneműre nézve. Simogató nézésű volt a szeme, ártatlan-barna, az élesen rajzolt, férfias sasorr pedig külön életet élt az arcában: meg kellett neki felelni. Elfedte a kisfiússágot, a bizonytalanságot és felülírta a bohémságot. Komoly orr volt. Nézegettem a tükörben a sajátomat, gyanakodva, hogy egyszer nekem is akkora a lesz – szerencsére anyám méreténél megállt a növekedésben. Ezen és a nemi jellegeken kívül apámra ütök.

Nagyapád mondta rá: jampec – ebből már értem, miért imponált anyámnak. Jampec az alföldi kisvárosban. Ötvenes évek, dauerolt haj, darázsderék és jó házból való hajadonok. A pesti ügyvéd fiatalembernek valóságos leányvásár, eldorádó. „Minden legény fogja ki a magáét” – ő ki is kapta a legszebb tizennyolc évest, akivel aztán nem is eresztették többé egymást.

Nagyapám mondta rá: jampec. Az ötvenes évek csuda egy világ lehetett, hiszen a háború utáni szabadságérzés eufóriája olyan szorosan fonódott össze a készülődő önkényuralom megszorításival, hogy ifjú ember azon nemigen igazodhatott ki. Csak azt érezték, hogy nagyon élni akarnak. Úgy látszott, már lehet. Nincs ágyú, pince, katonák, lövések, halottak. Élet van – hitték. És úgy is próbáltak viselkedni. Életszerűen. Divatozni, pénzt keresni, nőzni. Apa ezt mind akarta. Mind csinálta. De bohémságában kispolgár volt, s csak kispolgárian volt bohém. Az első erős késztetés – anyám szépsége. Az első erős akarat – anyám akarata – igába hajtotta. Ez ellen aztán szinte élethossziglan berzenkedett. Csak titokban merte élvezni.

Ki nem eresztett kit? A lány abban a kisvárosban nőtt, családjának romantikus, szerelmi történetei kísértik. A férfi a megtestesült nagyvilág – a többi lánynak, akik meg akarták szerezni. Ennek az egynek meg a szerelem volt – sose tudta őt elhagyni, amikor már százszor kiérdemelte, akkor sem. Ki fogta meg, ki tartotta a másikat? Hol dőlt el, hogy majd így lesz, hogy a halálos ágyig tart.

Ki nem eresztett kit? Még mindig nem világos, hogy ez-e a jó stratégia: mindent odaadni, ezért cserébe mindent várni, és amikor nem kapod meg… mert nem kapod meg. Ha mindent vársz, szükségszerűen sokkal kevesebbet kapsz – csakhogy várhatsz-e kevesebbet, jobban jársz-e akkor? Mert akkor annál is kevesebbet kapsz. A kevesebbnél kevesebbet. Vagyis semmit.
Ezért hát maradjunk a mindennél. Ezt várta tőle a nő. A felesége. Az anyám. Hogy mit kapott? A szerelem életre szóló emlékét.

Vasárnap sétálni vitte a lányát. Ennyiben ki is merült akkoriban az apák feladata: „Vasárnapi séta kislányommal. Ő: fehér kardigán, fehér bojtos sapka, fehér magas szárú cipőcske. Én: a sötétszürke nadrághoz szürke öltönykabát, hosszú, combközépig érő (tudják: jampec!). No és a barát. Vasárnapi séta lányommal és Barátommal.” Így érezte vállalhatónak a gyereksétáltatós helyzetet. Ők beszélgetnek, kislány játszik. Időnként fotó készül. Csak arra kell vigyázni, hogy a fehér fehér maradjon.

Vasárnap sétálni vitt. Hiányzik, hogy nem lehetek többé vele. Voltak helyzetek – máig vannak – amikben egyszerűen ott a hűlt helye. Az lenne a természetes, ha két mondat után, amit a lányommal beszélünk, egy kérdés után, amit anyámnak teszek fel, hozzá fordulhatnék: Apa, szerinted is… apa nem kellene mégis… apa, te talán igen… Igen. Ő talán tudná. Sőt már tudja. Meghalt, tehát tudja már, hogyan kellene élni. Sosem gondoltam, hogy megkeresem őt valahol, s most, egy évtizeddel a halála után kezdem összerakni a hiányát. De miért teszem? Hogy szülessen valami létező belőle, vagy hogy a semmit ragozzam? Hogy élni segítsen valami újrateremtett gyermeki biztonság, vagy hogy halni segítsen a megtestesült hiány?

Vendégeket várnak, nagy a sürgés-forgás. A kis nő porronggyal a kezében röpdös a szobában. A Férfi rácsodálkozik néha: milyen légies és mégis milyen határozott! – de nincs sok ideje, lépést kell tartani. A Kis Nő már a bútorok alját törölgeti. Alapos. Lehajol, majd leül, már hasal, csak a lábfeje látszik, s tűnik el az is a komód alatt… ajjaj, mi marad belőle? A Férfi nagy nehezen kirángatja a Kis Nőt, még mielőtt keserves bömbölésre fakadna, megijedvén, hogy beszorult. Aztán összecsókolja, hogy ezután se kezdjen el sírni. Majd a nagyágyon összecsomagolja – kezét-lábát összekulcsolja, derékban az egész gyereket összehajtja és feladja postán, Ceglédre a nagyihoz. Aztán már csak nevetés van, mert a Kis Nőnek ez a kedvenc játéka apával. De takarítani azért még muszáj: délután jön haza anya az öcsikével a kórházból. Míg távol volt, ők ketten, a rendetlenek, a Kis Nő meg a Férfi, átalakították számukra kényelmes labirintusrendszerré a kétszobás otthont. Vissza kell rendeződni. Ahogy mindig, mielőtt anya hazaér.

Vendégeket vártunk, nagy a sürgés-forgás. Apa rettenetes volt ilyenkor. Rettenetesen idegesítő. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, mindenen ott volt a szeme – fitymáló-aggódó tekintete. Aggódva fitymáló. Jó lesz ez így? Mindenütt jelen volt, de nemigen csinált semmit. Csak mindenbe beleütötte az orrát. Öregen, amikor már nem tudott TENNI akkor AKART igazán. Tett is, néhány dolgot innen oda, söprögetés, serteperte. De a szeme, a számonkérő, aggódó tekintete: az ugyanolyan elevenséggel ott volt mindenen. Ott van még ma is, rajtam.

Emlékszik éjszakákra, amikor várták. Egy anya az ablak előtt, hol mereven kinézve. hol meggörnyedve, ölébe bámulva. A várakozás női szobra. Vagy a női várakozás szobra. A gyerek anyja mellé fészkelődik, és talán akkor dönti el, hogy ő aztán nem vár majd sosem. Eldöntötte? Vagy csak így alakult. Hogy a férfi, akire a legtöbbet várt, az apja volt. És számára mindig jól végződött. Megkönnyebbüléssel. Emlékszik, ahogy hangosan és vigyorogva beállított. Akkor hagyta, hogy aludni küldjék. Másnap apa viccesen bűntudatos szemmel sandított ki a vizes ruha alól, amit a homlokán viselt.

Emlékszem éjszakákra, amikor vártuk. Ez volt az edzés arra, hogy a hozzám tartozó férfi léte mindig bizonytalan. Lehet, hogy ez volt a lecke. Egy barnacopfos eleresztette akkor a (férfiba?) kapaszkodás ösztönét. Bizonyára nem tudta, hogy a kimaradozásai – melyek kétségbe ejtik anyámat, aki harmincévesen, szépsége teljes pompájában egyedül van, megalázva – engem mire tanítanak. Hogy oldjam a kötést. Ami jó lenne, ha jobban tartott volna. De szétbomlóban maradt, azóta is.  Húszévesen én fogadtam véletlenül a szeretője telefonhívását. Meghallgattam mindazt, amit anyámmal akart tudatni. Vajon igazi szégyent, igazi megbánást láttam a szemében, amikor szembesítettem ezzel Apát? Vagy csak megkönnyebbülést? Ezt – szinte – megúszta!

Bálványozta a lányát az őrületbe tudta kergetni ezzel.
Úgy érezte, a szabadságát korlátozza. Mert apa bálványa nem földi lény. Nem ül például a konyhaasztal mellett, ráadásul nem a saját székén, a saját fenekén, hanem egy borzas fiú ölében. Ha a bálványod ilyesmit tesz, te kivetkőzöl magadból. Mert te tudod, mit érez egy fiú ilyenkor. (Miért, mit érez? Remélem, ugyanazt, amit én – felesel a lánya) Te, az apa tudod, mit gondol egy férfi ilyenkor. (És egy nő? Azt is tudod, egy nő mit gondol?) Veszekedés van, zavar és gyász. Mert a bálvány meghal, és megszületik a Nő. Ez rendben is lenne, mondhatni egálban, de azért van mérhető veszteség: ha már nem apa kicsi lánya többé, akkor kié? Másé? Akárki másé. Csak apáé nem, már soha többé.

Bálványozott – ma már büszke vagyok erre. Akkor az őrületbe tudott kergetni az ugyankicsimtenetudnádatetehetségeddel mondattal. Attól kezdve és valószínűleg mindhalálig ennek próbálok megfelelni. Az én tehetségemnek. Amit ő tudott. Amit csak ő tudott? Amit hitt? Amit csak hitt, de voltaképpen nincs is? Még ma is az őrületbe tud ezzel kergetni. Csak titokban vagyok tőle boldog. Titokban érzem, hogy ha nem mondta volna soha, akkor most nem tudnám és nem is akarnám megcsinálni. Azt, amiben Ő hitt. Magamat.

 

 

10 hozzászólás a(z) “Séta apával – a teljes út” bejegyzéshez

  1. Gabi! Lenyűgöztél…!!!Ritka élményt adtál az írásoddal : tartalmilag-formailag tökéletes vallomás az elvesztett, -mégis örökre Benned élő édesapáról.Egyszer sem írtad le azt, hogy “szerettem/szeretem Őt”, mégis átfénylik minden egyes sorodból ez a meghatóan szép érzelem.Különösen megfogott az az őszinteség, hogy nem lakkoztad tökéletes apává, hanem úgy szeretted, amilyen volt : esendő, sokszor hibázó, mégis nagyon kedves és szerethető.Boldog lettem volna én is ilyen apával.. ——Írj még sok ilyen magas színvonalú remeket! Gratulálok!

    • Kedves Edit, köszönöm az értő-érző hozzászólásodat! Igyekszem, hogy legyen még jó olvasnivaló a MIMINDen 🙂

  2. Gabi! Micsoda szuper ötlet a kétlépésenkénti leírás! Szinte már vártam, az újabb emlékképeket., milyen lesz kívülről, belülről…Nagyon tetszett az őszinte tartalom is. Klári

  3. Bavo, nagyon ugyes sziporkazo iras, de nem lep meg!
    Ugyankicsimtenetudnadatetehetsegeddel?! Még, még még és még!

    • Köszönöm Gyöngyi – végül is egyfolytában ezeket írjuk – remélve, hogy az olvasóknak is számít, nem csak maguknak 🙂

  4. Szia!

    Kedves Gabi!

    Örülök, hogy kitetted!
    Örülök, hogy megírtad.
    Örülök, hogy annó elfogadtad a meghívásomat.

    Karácsony után össze kellene jönnünk beszélgetni…

    Legjobbakat kívánva!

    Forgács Zsuzsa Bruria

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.