RÓMA, VIA GIULIA UNO

Egyik este, olasz és brit barátaimmal történt borozgatás, éjszakába nyúló beszélgetés után a Campo dei Fioriról hazaindultam a Collegium Hungaricumba, egyedül.

Róma - Via Giulia

1959 júniusában kaptam kézhez festőművész-díszlettervező diplomámat,és rögtön tagja lettem a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. Máig se tudom pontosan, mivel érdemeltem ki, hogy augusztusra egy egyhónapos tanulmányutat, ösztöndíjat kaptam Rómába, és teljes ellátást a római Magyar Akadémián. Azt gyanítom, hogy a Nemzeti Galéria igazgatója ajánlásának köszönhettem, aki tagja volt a diploma-zsűrinek, és akinek nagyon tetszett a diplomamunkám.

A Magyar Akadémiának, a római Collegium Hungaricumnak szállást adó szép barokk palotát Borromini, a nagy olasz építész tervezte és alkotta, a XVII. század közepén, és Palazzo Falconierinek hívják.  Az épület már régóta a magyar állam tulajdona, az volt már a háború előtt is. A Rómában tanuló, ösztöndíjjal ott dolgozó művészek, tudósok szálláshelye, és a magyar kultúra háza is volt mindig. Az intézmény a Via Giulia 1-ben van. Az 1-es házszám, az Uno, az utca közepe táján fekszik, ami Rómában egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy az olaszok nem a házakat, hanem az ajtónyílásokat számozzák. Hogy hol kezdik a számozást, arra nézve az ókor óta nincsen szabály, ám ez az olaszok számára teljesen természetes és logikus.

Mikor 1959-ben először csöngettem be a gyönyörű, faragott kapun, sokáig semmi sem történt. Hosszas csöngetésemre nagy-sokára végre kinyílt a kapun lévő piciny kitekintő nyílás, és egy rémalak pislogott ki rám. Az egyik szemhéját föl se tudta emelni, a másik szemét bibircsókok vették körül. Sárga lófogai között cigarettacsikket tartott, és körülbelül annyit mondott, hogy „He?” Később megtudtam, hogy ő az épület egyik magyar hivatalsegéde, és biztonsági őre. Valószínűleg egy falka bitbull vagy egy őrzászlóalj helyett tartották. Quasimodo, a párizsi Notre Dame legendás szörnyszülött harangozója szépségkirálynő volt hozzá képest. De nem rohantam el rémületemben, hanem erőt vettem magamon, mert szabályos beutalóm volt a házba. A Quasimodo küllemét elhalványító őr elvette az útlevelemet, a beutaló-papírt, bezárta a kukucskálót, és félóráig megint semmi sem történt, azon kívül, hogy olykor-olykor félénken csöngettem egy picit, mint József Attila kis Balázsának villamosa, álmában.

Aztán… csodálatos hónapot töltöttem Rómában, a Via Giulia Uno gondtalan lakójaként. Sokat rajzoltam és mindent megnéztem a városban, amiről tanultam a művészettörténetben, az ókeresztény katakombáktól a San Pietro kupolájáig. Barátokra tettem szert, festőkre és írókra, magyarokra és nem magyarokra egyaránt. Jókat ettünk, és jókat ittunk is.

Egyik este, olasz és brit barátaimmal történt borozgatás, éjszakába nyúló beszélgetés után a Campo dei Fioriról hazaindultam a Collegium Hungaricumba, egyedül. Sötét és kihalt volt a kis középkori utca. Az út közepén mentem (nota bene, nincs is ott járda), lépteimet visszhangozták az öreg házfalak. Amint a Palazzo Farnese felől befordultam a Via Giuliába, egy sötét alak vált el az árnyékban a faltól, és egyenesen felém tartott. Nyilvánvaló volt, hogy akar tőlem valamit, és leszegett fejéből, alattomos sompolygásából arra következtettem, hogy valószínűleg a pénztárcámra lenne kíváncsi. Megálltam, és megvártam, hogy megközelítsen. Karnyújtásnyira megállt velem szemben. Alig láttam az arcát a gyér fényben, csak a sunyi szeme villogott, amint ide-oda tekintgetett. Aztán megszólalt. Meglepetésemre azt kérdezte, megmondanám-e, mi lett a végeredménye a Lazio-Bologna meccsnek. Megkönnyebbültem, de nem volt rá sok okom, mivel – válaszra se várva – rögtön föltette a következő, sokkal érdekfeszítőbb kérdést is, miszerint ki tudnám-e segíteni pár ezer lírával. Hogy a válaszomig terjedő időt hasznosan töltse, előkapott a zsebéből egy rugós kést, kiugrasztotta a hosszú, hegyes pengét, és a körmét kezdte vele piszkálni. Mit meg nem tesz az igényes ember a testi higiéné érdekében, akár éjnek évadján is.

Róma, Via Trastevere 2

Különösebben értelmes válasz nem jutott eszembe, és mielőtt fizikai akcióba kerültünk volna, időhúzásból, figyelme elterelése céljából éppen azt kezdtem el megtudakolni tőle, hogy  milyen összegre gondol, mikor deus ex machina-ként, erős bőgéssel egy Vespa robogó fordult be az utcába a Palazzo Farnese felől, és tőlünk pár méternyire, az útonálló háta mögött, nagy gumicsikorgással, megállt egy kapu előtt. Két hangos, vidám olasz fickó szállt re róla, úgy tűnt, két testvér. Hazatértek a buliból, és azonnal felfogták, miféle jelenetbe csöppentek bele. Felénk léptek, de focirajongó ismerősöm nem várta meg a folytatást. Félrelökött engem az útból, és elporzott a Via Giulián át a Tevere partja felé. Olyan sürgősen távozott, hogy csak hangfoszlányok maradtak utána. Mintha „Porca Madonna” lett volna az egyik töredék, az is lehet, hogy „Corpo di Bacco” volt, esetleg mind a kettő. Hiányos olasz tudásommal elmondtam a két fickónak, hogy ennél jobbkor nem is jöhettek volna haza. Nevettek, és tájékoztattak, hogy elég gyakran történik rablás ezen a sötét sarkon, ők már többször ugrasztottak meg itt rablókat, de a legtöbb támadás sajnos sikerül. „Questo luoco é molto pericoloso a notte.” Nagyon veszélyes hely ez éjjel, már több száz éve.

Nem volt okom kételkedni állításuk valódiságában.

 

 

 

Kategória: Novella | Címke: , , , , , , , | Szerző: Sinóros-Szabó György | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Sinóros-Szabó György

Sinóros-Szabó György névjegye

SINÓROS-SZABÓ GYÖRGY BEMUTATKOZÁS Nem készültem író-félének. Tanult szakmám, hivatásom szerint festőművészként, díszlet- és berendezéstervezőként éltem, dolgoztam, de írtam is egész életemben. Nyugdíjasként egyre inkább az írás válik számomra a fő kifejezési eszközzé. A MIMIND-ben ehhez nagy segítséget kapok hivatásos irodalmár patrónánktól, és kedves író, költő barátaimtól. 2016. tavaszán megjelent első, háborús gyermekkori emlékeimről írt elbeszélés-kötetem. A következő kötet novellái is elkészültek, ezek az ötvenes évek megélt eseményeit dolgozzák fel. Újabban verseket is írok, és angol, amerikai költőket fordítok. Jó pár elbeszélésem van napjainkban felmerülő témákról is. Ezekből is szeretnék közreadni ezen a fórumon. Jó lenne, ha egy nap nem 24, de legalább 48 órából állna...

Egy hozzászólás a(z) “RÓMA, VIA GIULIA UNO” bejegyzéshez

  1. szia _Gyuri,nagyon tetszik az írásod, a végkifejlet után kicsit megkönnyebbültem, úgy látszik az íráshoz is van tehetséged,feszültséget tudtál teremteni rövid novelládban,sok szeretettel üdv. Éva

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.