LESZÁLLÁS NOVOSZIBIRSZKBEN

Fotó: ANTHONY DEHEZ

Fotó: ANTHONY DEHEZ

            1973 januárjában Pekingbe kellett utaznom, ottani nagykövetségünk lakberendezési problémáinak rendezésére, diplomáciai futárként. Nem is az évnek, hanem a hónapnak van itt jelentősége. Pekingbe tőlünk az út ugyanis Szibérián át vezet, és a január erősen télies hónap Szibériában, amint azt, akár szerényebb képzettség birtokában is, biztosra lehet venni. Épeszű ember nem repül sehova télen, pláne nem utazik január hónapban Szibérián át, hacsak nem nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, több okból is: 1. a probléma azonnali megoldást igényelt, 2. sürgős utazásomat a miniszter óhajtotta, 3. a miniszter eléggé nagy főnök ahhoz, hogy a beosztottja ne merjen neki időjárási, hőmérsékleti nehézségekkel előhozakodni. Repülnöm kellett.

Moszkváig magyar géppel mentem. A MALÉV jó öreg Iljusin IL–18-asa kényelmesen eldöcögött, a szokásos csigatempóban. Kijevnél kicsit késlekedtünk a leszállással, ugyanis a nagy szovjet természetátalakító tervek egyik világraszóló sikere, a Dnyeper folyón Kijev mellett létesített hatalmas víztározó, amit szerényen Kijevi Tengernek neveztek arrafelé, szokás szerint tejföl-szerű sűrű ködbe burkolta fél Ukrajnát és a kijevi repülőteret. Szerencsére a tájék csaknem olyan sima, mint a pingpongasztal, hegynek nem lehetett ütközni, és némi tétovázás után pilótáink letették a gépet valahová. Végül is, talajnak csak kellett lenni valahol. Volt is, örömükben megugráltatták a futóműveket valami havas buckákon. A szárnyvégeket se lehetett látni.

Moszkvába érve további ízelítőt kaptam a Nagy Szojúz klimatikus viszonyaiból. A Seremetyevo repülőtéren – az utaskísérő állítása szerint – a hőmérséklet mínusz kilenc fok volt, száraz, csikorgó hideg, de ez a hőfok enyhe, tavaszias időnek számít január hónapban, Moszkvában. A repülőtéren a nagykövetség futár-fogadó munkatársa, régi minisztériumi kollégám, Bandi várt, és fuvarozott be a városba. A nagykövetségi futár-szobában, ahol elszállásoltak, lehetett vagy + 28 fok, no, nem a moszkvai városi távfűtés, hanem a misszió saját kazánháza jóvoltából. Bandi közölte, hogy náluk vacsorázom, ami rögvest meg is történt, különféle elő-, köztes- és utóitalok fogyasztásával egybekötve, miközben kicseréltük híreinket, és kellőképpen elhalmoztam bókokkal a helyes, jókedvű és nagyon jól főző feleségét. Mindezek után visszatérve éjszakai pihenésre a vendégszobába, a helyiség hőmérsékletét még emelkedettebbnek éreztem, és ablakot nyitottam. Mire egy pillanat alatt bezúdult az igazi moszkvai január éjszakai hideg, közben ugyanis mínusz 16 fok lett, az ablakfélfára szerelt hőmérő szerint. Gyorsan be is csuktam az ablakot, és elvetettem azt a korábbi gondolatot, hogy lejjebb kéne csavarnom a radiátor szabályozóját.

Szibéria(2)

Másnap hajnalban Bandi, óriási helyismerettel, megmutatta azt az egérutat, amelyen haladva el lehetett kerülni a hosszú sorban állást, és – diplomata útlevéllel, beszállókártyával – soron kívül be lehetett jutni az indulási váróba. A Seremetyevo reülőtér erről a váróteremről kapta a magyarok között közkeletű gúnynevét: Semerre-se-retyó…. A váróteremhez ugyanis elfelejtettek mosdókat, WC-ket létesíteni, és ha egyszer bejutott („becsekkolt”) oda az utazó, ki se lehetett jönni onnan, csak beszálláskor, a repülőgépre… Bandi még kellő helyen és időben informált erről a csapda-helyzetről, és megóvott  egy kínos élménytől. Búcsút vettünk egymástól, ide már ő nem léphetett be. Innen már csak saját magamra számíthattam, és teljesen új, ismeretlen, előre nem látható  viszonyokra.

Az AEROFLOT szovjet légitársaság Tupoljev TU-154-es gépe impozáns látványt nyújtott a betonon, ahonnan hatalmas hókotrók takarították a havat. A gép belseje is tágasabbnak, kényelmesebbnek bizonyult, mint a szovjet utasgépeké általában, ezt a típust ugyanis eleve civil légi-szállításra tervezték, és nem volt eredetileg bombázógép, mint a többi. Nagyobb volt a lábtér, kényelmesebb az ülés, modernebb az összhatás. Mindez eddig ismeretlen, de kellemes új viszonyokat jelentett. A légi utaskísérő gyévocskák viszont itt se voltak mosolygósabbak, mint bármelyik más AEROFLOT gépen, komoly, sőt, szigorú képet vágtak, és nem viszonozták a mosolyomat. Csak az idióták mosolyogtak akkortájt idegenekre a világnak azon a részén. De erről nem a gépet tervező Tupoljev mérnök tehetett.

A táj jó ideig nem volt más, mint a köd. Néha egy-egy ritkábban takart folton leláthattam a havas síkságra, majd a havas tajgára, ahol emberi életnek semmi jelét sem lehetett fellelni. Múltak az órák. Olvastam, majd szundítottam egyet. Aztán enni kaptunk, a gyévocskák unott gépiességgel szervírozták az obligát csirkét, ami mindig, minden hosszú távú AEROFLOT járat egyen-menüje volt. A struccéhoz hasonló méretű, alighanem körfűrésszel darabolt combcsonton némi kemény, száraz, rághatatlan hús tapadt, egy tekintélyes méretű, szintén ehetetlen, de sokáig rágható bőr-mócsing kíséretében. Ez volt a gumicsirke, Made in USSR. Tudtam, hogy valahogy, valamennyit meg kell ennem belőle, mert más nincs. Aztán ismét megpróbáltam aludni.

Mikor már jó ideje fájt a fülem a tökéletlen nyomás-kiegyenlítés miatt, rájöttem, hogy ereszkedünk. Kisvártatva a vezető légiutas-kísérő gyévocska, akit a gyévocska (kislány) megnevezés helyett joggal lehetett volna már inkább zsénscsinának (érett asszonynak) titulálni, kiképző-őrmesteri modorban közölte velünk kézi mikrofonján át, hogy leszállunk Novoszibirszk repülőterén, és mindenki kösse be magát, különben megkeserüli. Ez utóbbit csak gondolta, de az látszott rajta, hogy komolyan gondolja.

Úgy szálltunk le, mint egy lepke. Nem is éreztük, hogy a futóművek érintették a talajt, pedig oldalszél fújt. Pilótánk művésze volt a szakmájának. Megtudtuk, hogy két órát tartózkodunk Novoszibirszkben, mialatt a gépet feltankolják, felkészítik a következő útszakaszra. A gépet mindenkinek el kell hagyni. Mikor engedélyt kaptunk, felvettük téli felsőruhánkat, a gép ajtajához gurult egy lépcső, és kinyitották az ajtót. Abban a pillanatban bejött Szibéria.

Novoszibirszkben a szabadban akkor ugyanis mínusz 39 fok volt, és egy pillanat alatt megszűnt a gép belső plusz hőmérséklete. Az emberek lehelete látható felhőkként csapódott ki, miközben a lépcső felé sorakoztunk, és amint kiléptem az ajtón, mint a kés, vágott belém a hideg. Kemény bemutatkozás volt, de további tapasztalatok vártak rám. Erős szél hordta a havat, ami nem is hó volt, hanem tűszerű jégkristályok, vízszintesen repültek és beleálltak az arcomba. Alig láttam valamit, összehúztam a szemem, könnyezni kezdtem, és éreztem, hogy a fagy a fülemet harapja. Nem volt sokkal jobb a helyzet a lábszáraimat illetőleg sem, a Pesten melegnek vélt nadrágom szárán játszi könnyedséggel hatolt át a kegyetlen szél. Cipő mintha nem is lett volna a lábamon. Mikor lebotorkáltam a jeges vaslépcsőn, Novoszibirszk újabb meglepetése fogadott: nem volt busz, ami a repülőtér épületébe vigye az utasokat. Szovjet útitársaimat ez nem lepte meg. Mü igyom peskóm, gyalog megyünk, mondta a kiképző-őrmesteri modorú gyévocska, elképedt, fagyba torzult arcomat látva. Nagyon lerítt rólam, hogy most járok először errefelé. Miközben felhajtottam a kabátom gallérját és fülemre húztam a sálat, próbáltam megkeresni a reptér épületét a viharzó jég-tű-fúváson át, ami azért is ment nehezen, mert addigra már körülfagyott a könny a szememen. Letörölni nem tudtam, ugyanis a diplomatatáskám fogantyúja hozzáfagyott a bélelt bőrkesztyűmhöz, így azt a kezemet, mellyel a zsebkendőmet elővehettem volna, nem tudtam használni. Kis pislogással némi jég lepattogzott a szemhéjamról, és észrevehettem a fogadócsarnok nagy kocka alakú kontúrját, úgy 100-150 méternyire. Mentem a többiekkel, félig vakon, abba az irányba, a csaknem hómentes, metszően hideg betonon. Időnként korrigálnom kellett az irányt, mert az oldalról, félig szemből fúvó szél eltérített. Igyekeztem egy széles hátú, felhőket fújtató, nagy darab orosz mögött maradni, mert valamennyit felfogott a gonosz szélből és jégdarából. Nem tudom, mennyi idő alatt értünk oda az épülethez, de úgy éreztem, hogy pillanataim vannak hátra a fagyhaláltól, megfagyok a kis pesti télikabátomban. A lábaimat már nemigen érzékeltem. Befagyott az orrom, és megfagyott a pára a szám körül. Az arcomra ráfagyott a jég, és alig mertem lélegezni, mert fájt. Olyan merevnek éreztem az egész testemet, mintha egy több hónapja a mélyhűtőben felejtett marhaszegy lennék. Nota bene, a mélyhűtőben csupán mínusz 20 fok szokott lenni.

A várócsarnokba egy alagút-szerű folyosón és több szélfogó előtéren, vastag textil-függönyökön át jutottunk be. Megcsapott a langyos levegő! Óriási, két emelet belmagasságú hodály volt, furcsa, szürke homály derengett benne. Csak álltam és vártam egy helyben, amíg visszatér tagjaimba az élet, és óvatosan leszedegettem a jeget a szememről, arcomról. Az orromnál az volt a gond, hogy kemény volt és merev. Nem mertem megdörzsölni, nehogy letörjön. Egy idő múlva felfogtam, hogy egyedül álldogálok, útitársaim már mind szétszéledtek a csarnokban, és helyet foglaltak a fémből készült kerti asztaloknál, a fémből készült kerti székeken. Észrevettem, hogy a terem túlsó végénél hosszú italospult áll, ahonnan prémsapkás, vastagon öltözött egyének – feltehetően pincérek – italokat hordanak ki az asztalokhoz. Tele volt asztalokkal a terem, de felfedeztem egy szabad asztalt, amelyiknél még nem ült senki. Úgy véltem, hogy képtelen lennék most beszélgetni, nem éreztem szükségét asztaltársaságnak. Elindultam az asztal felé. Következett egy újabb novoszibirszki meglepetés: a kőpadlót vastag, fagyott hólatyak borította, csúszott, mint a jég. Az is volt. Odakorcsolyáztam az asztalhoz és megkapaszkodtam a szélében. Masszívan állt, mint a Mont Blanc. Ugyanis, a négy vas lába keményen bele volt fagyva a jégbe. Már meg se lepődtem. Némi rángatás után a vas-szék megengedte, hogy megmozdítsam, és ráülhettem.

szibériai(3)

Néhány perc telhetett el. Vigyázva lefejtettem a kesztyűmről a táska fogantyúját, kezdtem lassan magamhoz térni. Megtöröltem a szemem, és körülnéztem.

Hihetetlen volt a tény, hogy egy csupa-üveg csarnokban ültem. A szovjet gigantomániás építészet „modern” válfajának szép példája volt a csarnok, mind a négy két emelet magasságú határfalát üvegből, fémkeretekbe foglalt sok száz üvegtáblából alkották meg. Nyilván a jó kilátás, a könnyed lebegés és a jó benapozás biztosítása céljából, ahogy azt a kortárs nyugati nagy építészek, például Oscar Niemeyer vagy Lucio Da Costa tette akkortájt, üveg-acél épületeivel, például Brasilia Cityben. Ennek az épületnek a tervezője haladni akart a korral. Csak egy dolgot felejtett el figyelembe venni: azt, hogy ez az épület Novoszibirszkben fog állni, ahol az év tizenkét hónapjából mintegy tízben meglehetősen zord az időjárás. Ebből a megmásíthatatlan alaphelyzetből több következmény állt elő: egy ekkora üveghodályt nem lehet kifűteni (mert hőszigetelés nélküli), az ablakokon nem jön be a napfény (mert az nincs), nincs kilátás (mert az üvegfelületet többcentis jég és hó borítja), és nem lebeg, nem könnyed az épület, (mert a falak nem átláthatók). Egyébként, minden stimmel. Lehet, hogy azon a két-három július végi napon, mikor nyár van errefelé, egészen jól mutathat ez az üveghangár. Akkor meg bizonyára kemencévé válik. Nos, összegeztem magamban a látottakat,  Lucio Da Costa alighanem elsírná magát, ha most itt ülne.

Levettem a szemem a csarnok mennyezetének közepéről függő, fantasztikus, óriás űrhajóra hasonlító csillárról, ami vajmi kevés fényt bocsátott ki magából, és előre néztem. Egy irhabundás, prémkucsmás, halinacsizmás lény állt előttem, és azt kértezte: Csto vü proszítye? Azaz, hogy mit kérek? A hangszínéből jöttem rá, hogy a lény egy nő. Egy helyi gyévocska. Egy pincérnő. Grúz konyakot kértem. Már Moszkvában megtapasztaltam,  hogy a grúzok ebben igen jók. Gondoltam, a konyak elősegíti majd, hogy testem visszaálljon a normál hőmérsékletű üzemmódba. Mennyit, kérdezte a gyévocska, és – a jobb érthetőség céljából – lehúzta arca elől a kötött fehér kendőt. Nem szerettem volna nagyon nyámnyila fickónak látszani és nem rendeltem fél decit. Annyit nem is lehet. A Nagy Szojúzban a kimért, rendelhető tömény ital mennyiségének alsó határa a szto gram, száz gramm, vagyis egy deci. De ennyit általában a gyengébbek rendelnek, a nagyon mértékletesek, az antialkoholisták, gyógyszer gyanánt. Szto grammot kértem. Nyízkij západnij putyesesztvennik, nyamvadt nyugati utazó, gondolhatta a gyévocska, legalábbis efféle arckifejezést véltem átsuhanni pirospozsgás arcán. Aztán, meglepően ügyesen, tovacsúszkált a jégen. Na igen, hát jég volt a padlón, vastag jég. Felfogtam, hogy bizony a mínusz tartományban van a hőmérséklet itt bent is, legalább mínusz 3 – 4 fok lehet, és ezt kellemesen langyosnak éreztem, mikor bejöttem. Minden relatív.

A grúz konyak hamar megérkezett. Vastagfalú, tömör, egydecis pohárkában. Megállapitottam, hogy a grúz konyak jó, még Novoszibirszkben is. Aranybarna volt, füge-illatú, és nagyon itatta magát. Hamarosan szemügyre vehettem a pohár fenekén, a külsején található öntött feliratot: 100 gr. Ha valamit mérni lehet, azt a Szovjetunióban megmérik, és az eredményt feltüntetik. Minden esetleges vita elkerülése végett. Alkoholos italok esetében kiváltképpen elejét kell venni minden mennyiségi kételynek. Na meg fizetni is kell értük rögtön, amint megkapja az ember, minden esetleges vita elkerülése végett. A grúz konyak megtette útját lefelé, de minden más irányba is, ahogy kell. Visszatért az élet elveszettnek hitt tagjaimba. Még a gumicsirke is reagált a konyakra, de ezt nem minősítettem jelentős mozzanatnak. Találtam némi kekszet a kabátzsebemben, és megettem, csak a békesség kedvéért.

Ekkor két hatalmas, behavazott, jeges állatbőr érkezett az asztalhoz. Az egyik morgott valamit, és választ se várva, mindketten helyet foglaltak a két szabad széken. Hátrahajtották a prémes csuklyájukat, és láthatóvá vált két emberfej, füles usánkával borítva. Szemöldökükön apró jégcsapok csillogtak, de jég borította a homlokukba húzott prémes füles sapkát is. Két igazi szibirják volt, helybéli, szibériai reptéri munkás, akik kivették a pihenőidejüket, és bejöttek melegedni. Zdravsztvujtye, köszöntem udvariasan, bár teljesen fölöslegesen. Nem voltak még társalgó hangulatban. Mindenesetre mosolyogtam, hogy jóindulatomról biztosítsam őket. Szedegették a jeget magukról, hatalmas prémkesztyűikkel csapdosták a jégdarát az óriási, lazán szabott, vastag prémbélésű, hótt-koszos bundájukról. Eltelt egy-két perc. Egyszerre csak az iménti pincérnő állt az asztalunknál, hogy felvegye a rendelést.

– Gyévocska, dvésztyi gram vodku, dva raza – mondta az egyik szibirják. Kétszáz gramm vodkát, kétszer. – I dlja vasz? – És önnek, kérdezte tőlem a gyévocska. Nem mertem még egy grúz konyakot kérni, sok lett volna. – Butílku pívo, gyévocska – mondtam, egy  üveg sört.

Kis ideig semmi sem történt, azt leszámítva, hogy a két szibirják a padló jegén toporgott hatalmas halinacsizmájával, nyilván a vérkeringés helyreállítása céljából. A terem zsibongott, dohányfüst terjengett. Az emberek kezdtek magukhoz térni.

Megjöttek az italok, két kétdecis, vastag üvegpohár vodka, és egy teljesen anoním üveg sör, nem volt rajta semmi címke. Minek az a nagy flanc, gondoltam. A gyévocska kinyitotta sört, és begyűjtötte az italok árát. Mire megfogtam a sörösüveget, a két vodkás pohárban már nem volt egy csepp se. Egy nyelésre lehajtották.

– Gyévocska, dvésztyi gram vodku, dva raza, sznóva – mondta most a másik szibériai, még mielőtt a pincérnő eltávozott volna. Kétszáz gramm vodkát, kétszer, ismét. A gyévocska elsiklott, a két asztaltársam szótlanul, mozdulatlanul várta a folytatást. Poharat nem kaptam, számhoz emeltem a sörösüveget. A sör langyos volt, de nem volt rossz. Ja persze, itt melegíteni kell, gondoltam, nem hidegen tartani.

Jött az újabb vodka-forduló. Most az első szibériain volt a rendelés sora. Két nagy pohár  sört rendelt.  Amíg a sörük megérkezett, lehajtották a vodkák felét. Talán beindult náluk a belső fűtés, szinte egyszerre kinyitották a bundájuk elejét. A gyévocska letette a söröket, eltette a pénzt, és várt. – Kakój-nyibugy zakúszki, gyévocska – rendelt most a társa, valami harapnivalót. Jót húztak mindketten a sörükből. Aztán a nagyobbik szibirják benyúlt a bundája belsejébe, és két hosszú tárgyat húzott elő. Az egyiket a társának adta. Széklábnak néztem a tárgyat, körülbelül akkora volt, enyhén ívelt és sötétbarna, mint egy Thonet-szék lába. Marokra fogta mindkettő a nála lévőt, és a fém asztal széléhez kezdte ütögetni. Keményen kopogott. Módszeresen, türelmesen körülkopogtatták. Mikor eléggé megkopogtatottnak találták, beleállították a sörükbe. Megfejtettem a rejtélyt: a széklábnak nézett tárgy füstölt szárított hal volt, a kopogtatás és a langyos sörbe áztatás a puhítást célozta. Vártak, hogy puhuljon, addig megitták a vodkájukat.

A zakúszki két tányéron érkezett, alapvetően apró olajos halból, kemény sajtból és egy jókora kovászos uborkából állt, de egy pirog, pite is volt mellette. Igen jól nézett ki. Én is kértem egy ilyet a gyévocskától. Belekortyoltam a sörömbe, érezhetően elhült, szinte hideg lett. Ja, mínuszban ülünk, jutott eszembe. Nem is nagyon olvadt a jég a bundákról. A halgazda szibirják megkavarta a füstölt hallal a sört, kiemelte, lecsurgatta, és harapott a végéből egy méretes darabot. Hallhatóan recsegett, mint amikor egy székláb széthasad, de kénytelen volt engedni. A szibériainak olyan fogazata volt, mint egy farkasnak. Társa is követte a példáját. Időnként ettek valamit a zakúszkiból is, csak úgy kézzel. Mikor megjött az én harapnivalóm is, nyamvadt nyugati utazó lévén, kértem hozzá egy villát is a gyévocskától. Még sose próbáltam, de nem szerettem volna kézzel enni a szardíniát. Butílku pívo, sznóva, gyévocska, kértem még egy üveg sört. Kezdtem illeszkedni a couleur locale-hoz. Asztaltársaim recsegés-ropogás közepette elfogyasztották a széklábakat, meg a zakúszkit, és megitták a kissé zavarossá vált maradék sörüket. Elégedettnek tűntek, még egy kissé lazítottak az öltözékükön. Aztán csak pihentek, némán. Nem kezdeményeztem beszélgetést, láthatóan nem érezték szükségét. Lehet, hogy szundikáltak is kissé. A második üveg sör után, talán én is egy picit.

Arra eszméltem föl, hogy ezt hallom: – Gyévocska, dvésztyi gram vodku, dva raza.

Megjött a vodka, megitták. Felálltak, összerendezték magukon a bundát, fejükre húzták a csuklyát, és mentek vissza, ki a mínusz 39-be, dolgozni. Egy cseppet sem voltak ittasak. A sok tömény alkohol fűtőanyaggá változott a szervezetükben.

Én még akkor is bágyadt voltam, mikor megszólalt a hangszóró, hogy a járatunk utasai gyülekezzenek a kijáratnál, autóbusz viszi ki az utasokat a géphez. Ez jó hír volt. Ám még hátra volt az utazás hosszabbik része, és Peking előtt még egyszer le kellett szállnunk, Irkutszkban. De már nem tartottam további meglepetésektől.

 

 

Kategória: Novella | Címke: , , , , , , , , | Szerző: Sinóros-Szabó György | Közvetlen link a könyvjelzőbe.
Sinóros-Szabó György

Sinóros-Szabó György névjegye

SINÓROS-SZABÓ GYÖRGY BEMUTATKOZÁS Nem készültem író-félének. Tanult szakmám, hivatásom szerint festőművészként, díszlet- és berendezéstervezőként éltem, dolgoztam, de írtam is egész életemben. Nyugdíjasként egyre inkább az írás válik számomra a fő kifejezési eszközzé. A MIMIND-ben ehhez nagy segítséget kapok hivatásos irodalmár patrónánktól, és kedves író, költő barátaimtól. 2016. tavaszán megjelent első, háborús gyermekkori emlékeimről írt elbeszélés-kötetem. A következő kötet novellái is elkészültek, ezek az ötvenes évek megélt eseményeit dolgozzák fel. Újabban verseket is írok, és angol, amerikai költőket fordítok. Jó pár elbeszélésem van napjainkban felmerülő témákról is. Ezekből is szeretnék közreadni ezen a fórumon. Jó lenne, ha egy nap nem 24, de legalább 48 órából állna...

2 hozzászólás a(z) “LESZÁLLÁS NOVOSZIBIRSZKBEN” bejegyzéshez

  1. Nagyon élveztem az útleírást,ami eszembe juttatta imádott elhunyt férjem beszámolóját arról az útról amit ha jól emlékszem 1984 decembere körül tett meg munkaügyben Mongóliába.Szinte minden hasonlóképpen történt vele is hiszen az útvonal csak a vége felé változott nála.Köszönöm az élményt. Szívesen olvasnék hasonlóakat.

    • Kedves Marcsi, Gyuri következő novellája a jövő hét elején olvasható a Miminden – az is egy utazás, bár melegebb vidéken 🙂 Várunk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.