Revizor Hegedűs D. Géza

A revizor mindig is a gyáva önkényeskedőket, a gátlástalan hatalmaskodókat állította pellengérre. Ez a fajta, úgy látszik egyidős az emberiséggel, s csak vele együtt hal majd ki – a 19. századi figurák mindegyike kortárs élősdikre hajaz.
Nem csak azért, mert az agárkölyök helyett, mellyel a bírót igyekeznek megvesztegetni, itt következetesen komondor szerepel, s nemcsak azért, mert a nyomok eltüntetése itt már nem kézi munka: ipari módszerekkel történik, a ledarált iratok egy egész uszodai nagymedencét megtöltenek. Kortárs szöveggé teszik A revizort a művészek saját improvizációi, melyekkel Gogol dialógusait kiegészítették. Kovács Krisztina dramaturg és a rendező jóvoltából beleszövődnek ezek a darab szövetébe, így teszik itt és most fontossá és érvényessé számunkra. Elérik, hogy ne csak passzív befogadóként legyünk jelen. Az előadás közösségként kezdi működtetni a közönséget: ami a színpadon látható és hallható, a hangeffektusoktól a főszereplő monológjáig, arra szorít minket, hogy egyszerre belenézzünk ugyanabba a tükörbe. Együtt tudunk nevetni magunkon, és együtt tudunk megborzongani, sőt, megijedni attól, amit ott látunk. Így működik a szatíra. És így működik a színház.

Annyiféle persze a tükörkép, ahányan vagyunk, de az előadás egyértelműen foglal állást: amit már ki tudunk nevetni, az le van leplezve, azon akár már túl is léphetnénk. Egy huszonéves néző is érzékeli ezt, még ha történelmi tapasztalatai nem is lehetnek, s egy sokat megélt hatvanas élménye csak annyiban más, hogy ő mindezt személyes élményekkel, vagy akár örökbecsű Revizor-előadásokkal is összevetheti.

Ez A revizor a történelmi és a szakmai próbát is kiállja, bátor és profi munka. Fontos, hogy ez a bátorság művészi (a színháznak elvileg nem is lenne szüksége politikai bátorságra, hiszen fogalmába beletartozik, számára egyenesen kötelező a valóságra reflektálás, a világértelmezés). Eszenyi nyitott Vígszínháza most összeereszti az alternatív színház könnyűlovasságát a kőszínháziak nehézfegyverzetű csapatával, és együtt valami különlegeset hoznak létre.

Lengyel Tamás (Hlesztakov), Molnár Áron (Dobcsinszkij), Hegedűs D. Géza, a polgármester

A Szputnyik Hajózási Társasággal közös produkció hatásos is, szórakoztató is, de több is ennél. Nem csak petárdákat durrogtat, de tüzet is képes csiholni, melegítőt is, fenyegetőt is.
A rendezői vízió megvalósításáért dolgozik minden a színpadon és a háttérben. Egységesen és együtt hat a pontos és ötletes dramaturgia mellett a találó és jól működő díszlet, a hang- és fényeffektek, valamint a mesteri koreográfia (Hegymegi Máté!), mely egy modern haláltánc vízióját kelti.

Mindez nem telepszik rá a színészekre, a koncepció nem darálja be – az irathegyekkel együtt – egyéni tehetségüket és teljesítményüket. Maximalista mindenki, s ez is nagy élmény: színészi alakításban nem látható minőségbeli különbség a teljességgel más iskolán nevelkedett kétféle szereplőgárda között.

Hegedűs D. Géza pályájának egyik megérdemelt csúcsa ez a polgármester alakítás. Nagy elődök, Kállai Ferenc, Blaskó Péter invencióit is hordozza, ugyanakkor vitathatatlanul kor- és honfitársunk. A bumfordi, bratyizó Nagy Barát, aki csak addig látszik ártalmatlannak, amíg kedve szerint mennek a dolgok. Minél magasabbra tör, annál kíméletlenebb, de minél nagyobbra fújja föl magát, annál jelentéktelenebb is lesz. Hegedűs D. Géza intenzíven viszi végig a nagy iramú előadást, és képes figurájának tragikus színeit is megmutatni, a komikusakat pedig tartalommal megtöltetni, kerülve minden klisét. Bravúros pantomim-duó Bobcsinszkij- Dobcsinszkijé, és frenetikus az uszodaigazgató, Karácsonyi Zoltán monológja, amikor mindennek, amit mond, az ellenkezője igaz, s ez erre is vonatkozik: „Az eredeti Gogol-szöveget mondom”. Még egy furcsa pár is megjelenik, igazi, frissítő színész-élményként: a lány-ikrek, Varja és Marja.

Jó ötlet egy nő, Kondorosiné beírása a szövegbe, majdhogynem néma szereplőként. A darabbeli várost vezető macsó, tekintélyelvű, paternalista bagázsról sokat elmond, ahogyan őt kezelik: legyen ott kéznél, hogyha valamelyik kényúrnak úgy tetszik, beletörölhesse a talpát.

A színészek hol emberi jellemeket hoznak, hol átváltoznak kitömött panoptikumfigurákká, ha a balett-pontosságú rendezői koreográfia úgy kívánja. A szólók után kórusként is tökéletesen működnek, ritmusra beszélve, mozdulva, kacsintva, csettintve – mikor milyen jelzés kap a színpadon dramaturgiai funkciót.

A darab végén fájdalmasan ismerősen tevődik fel az örök kérdés: mi lesz majd, amikor eljön az igazság pillanata? Az Igazi Revizor mindenképpen megérkezik – kérdés, hogy mit és kinek a nevében kér majd számon. Az előadásban is van utalás erre és találgatni is lehet, de a lényeg mégiscsak az, hogy a Revizor örök, ideje van bőven. Száz év múlva is a színpadon lesz, és elszámoltat. Ő tehát ráér. Csak mi nem érünk rá.

Molnár Gabriella

fotók: Dömölky Dániel