4. nap

Francesconak hívják a férfit, aki minden reggel elénk lendít két capuccinót, meg két vizet. Megszokni látszik, hogy ellentétben a törzsvendégekkel, mi sose csak egy süteményt eszünk, megadóan magyarázza többféle nyelvet keverve, hogy melyikben milyen cukros krém van. De amiben véletlenül nincs, abba ken Nutellát, csokoládét vagy lekvárt. A délolaszok ezt eszik reggelire. Mindig. Csak édeset. Mi szénhidrátsokkot kaptunk, de kitartóan majmoljuk a délolaszokat. Ma már a kávét is állva ittuk, ez ott így trendi. Nem csinálnak neki szertartást, beugranak, bedobják, haladnak. Sose capuccinót, mint a külföldiek, csak ristrettót vagy eszpresszót.

Tegnap Ostuniban jártunk: fehér város a tenger partján, sziklára épült hófehér házakkal, mint Santorinin. Van múzeuma, székesegyháza, régi óvárosa, szűk utcákkal, éttermekkel, bárokkal, pubokkal, kézműves boltokkal, lehúzó árakkal. Ha erre jártok, fél napot érdemes rászánni, és persze muszáj megkeresni a térség egyetlen homokos partját Monopolin.
Ma ez volt az úticél, naná, hogy vonattal. A délolasz vonatok tiszták, megy a légkondi, a kalauzok guszták, és sosem érezzük magunkat veszélyben a maffiától. Ja, és 1 Euroért utaztunk két várossal arrébb.
Monopolin sikerült rögtön elcsípni egy helyi járatot, ami újabb 1 Euroért levitt a Capitolio nevű strandig. Na, hát az tényleg homokos, a tenger meg azúros, a part meg zsúfolt. Nulla szolgáltatás, se WC, se tusoló, se büfé, de a rengeteg délolasz jókat röhög azon a néhány turistán, aki idáig valahogy elkeveredett, mivel ők felkészülten érkeztek a strandolásra, a baromarcú külföldi meg bérelhet két napozó ágyat, meg egy napernyőt 30 Euróért. Mi sóher magyarok vagyunk, csesszék meg az ágyukat, meg az árnyékukat, mi autentikus fülbevalót, meg olasz divatárut akarunk venni.
Ti meg nem akarjátok tudni, hogy nézünk ki most!
Szóval, a délolaszok családostul strandolnak péntek délután Capitulátuszon. Hoznak magukkal több gyereket és napernyőt, meg nagyméretű homokozó szettet, úszógumit, pár napozó ágyat komplett ágyneművel, színes törölközőket, lampionokat, hűtőtáskákat tele hideg frissítővel, sörrel, meg behűtött, felkockázott dinnyével.

A Tuppen edényeikben pizzaszeletek, piték, panzerottik rántva és simán, tésztasaláták tonhallal, rákocskákkal. Komplett nappalit rendeznek be a homokon, karosszékben olvasnak a napernyőik alatt, iszogatnak, eszegetnek, néha ráordítanak a gyerekeikre, te meg étlen-szomjan, sóvárogva nézed őket a szállásról elcsórt fehér törülköződ csücskén, amin még az egyre piruló és terebélyesedő lányod is tehénkedik és éhezik vagy szomjazik, de leginkább mindkettő. Aztán elkezd nyafogni, hogy itt nincs semmi, csak a tenger, és sóvárogni a szenegáli árusok kínai napszemüvegéért, majd rájön, hogy neki pisilni kell, meg sós a bőre a víztől és elkezditek a vonulást vissza, a civilizációba, összeragadt hajjal, meg sós testtel. És már megint buszmegállót kerestek, de ezúttal megvan.

A sós testtel még beiktatnak a magyar anyák egy városnézést Monopoliban, lásd Vikipédia, és kipróbálnak egy gyorsbüfét, ami pont olyan színvonalon adja a pizzát vagy más olasz tésztatömeget, mint bármelyik étterem itt. Bravissimo! De tényleg. Tiszta büfé, friss kaják, fillérekért. Délolaszországban eddig bármerre jártunk.

A pultnál rágcsálva ismét sikerült megállapítani, hogy a délolasz nők nagyon csinosak. Nem hajlandók megöregedni. Senkin nem láttunk komfort papucsot, meg szürke, unalmas otthonkát. Ezzel szemben minden nő cuki olasz szandiban jár, pedikűrözve van, meg manikűrözve, frissen és modernül fodrászolva, merész, színes ruhákban csacsog az utca közepén a 85 éves barátnőjével vagy 30 éves pasijával és mutogatja a piros blúzkát, amit éppen most vett 200 Euróért.
A délolaszok egyáltalán nem szegények, ez is egy tévhit.
Ennek örömére gyorsan mi is vettünk két ruhát akciósan az első butikban.
Ez aztán a dolcsevita!