Mit akar ez az egy ember?

Molnár Gabriella - Vers, reggelire

Tizenévesen szerettem meg ezt a Vas István verset. Fontos lehetett nekem akkor, ezért tartogattam a szövegét külön fénymásolatra mentve egy régi Szép versek kötetben – hát persze: nincs ennél nagyobb kérdés egy tinédzsernek. Mit akarok én, az egy ember?

Éppen a világmegváltó koromat éltem, hát hogyne kaptam volna föl a fejem erre a nyitó mondatra? Magamra ismertem az egy emberben, aki fittyet hány a kényszereknek – legalábbis szerettem volna hozzá hasonlítani.

Az is közelebb vitt a vershez, hogy ott dobolt még a véremben a gyerekjáték ritmusa, melyre épült:
Mit akar ez az egy ember, egy ember? – tiritá-ratta titi-tá,
titi-tá.
Csak néhány éve volt akkor, hogy ezt játszottuk kisiskolás társaimmal. Vajon játsszák ma is a gyerekek? (Vajon játszanak egyáltalán ilyen csoportjátékokat – nem virtuálisan?)
Kettéoszlott, egymással szembenéző arcvonalba fogódzott össze a harminckét fős osztály, és a tizenöt-tizenöt gyerek elé mindkét oldalon kiállt egyvalaki. A Király és az Egy ember.
A sorok mozogtak a vers – és a dal, hiszen énekeltük! – ritmusára előre, és a „Ninive” részt fenyegető egy helyben dobogással nyomatékosították:

 Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Na, erre a kihívó lábdobogásra megindult a másik csapat, élén a forradalmár Egy emberrel:

 Legszebb lányod akarom, akarom.

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

Vonultunk és dobogtunk, szembenéztünk, kihívtunk: „betöröm az ablakot” – és fenyegetőztünk a hatalom nevében: „katonaságot hívatok” … Aztán a játék szabályai szerint csak átkerült a kiválasztott „legszebb királylány” a lázadók csapatába és fordított szereposztással új csetepaté kezdődött: királypárti lett a lázadókból és fordítva.

Tíz-tizenegy évesen véresen komolyan vettük a játékot – onnan tudom, hogy máig érzem az erőt, amit a mögöttem menetelők adtak, és máig borzongat az élen egyedül állás rémítő magányossága és izgalmas kihívása. Kicsit féltünk, de azért mégis mindannyian „egy ember” akartunk lenni. Esetleg király.

Csak néhány év múlt el, amikor a következő iskolában a következő társak, akik nem haza, inkább a Belvárosba mentek a március 15-i iskolai ünnepség után, egyszer csak egy tüntetés kellős közepében találták magukat – mentek a tömeggel, mindnyájan „egy embernek” érezve magukat – nagyon fájlaltam, hogy akkor ebből kimaradtam. Részese lettem viszont annak, ahogy Csillag tata, magasra nőtt töritanárunk helyrerakta a lázadástól kótyagos ifjúságot. A keresztes háborúk tanítását felfüggesztve órákon át arra intett minket, hosszú végtagjait beszédje ritmusában álmosítóan lengetve, hogy nehogy már forradalmárnak képzeljük magunkat… és hogy a gimnázium nem kötelező, onnan repülni is lehet.

Hogy hogy állunk a forradalmakkal, azt Csillag tata tényleg tudhatta, lévén akkoriban már legalább hatvanéves. És talán valóban úgy hitte, nincs értelme semmiféle lázadásnak – ő megélt háborút is, -56-ot is, és a konszolidált Kádár-korszak időtállónak látszott – az „egy embereket” csak feltűnési viszketegségben szenvedő hóhányóknak tartotta.

Mi azonban a nagyon fiatalok vakhitével zsigereinkben éreztük, kinek van igaza, és se börtön, sem halál nem esett olyan súllyal a latba – fogalmunk sem volt, mi az – mint a mindent legyőző élet lázadása. Petőfi voltunk és Ady, Ugocsa non coronat, és Itt a nyilam, mibe lőjem? – beszélhetett nekünk egy akármilyen nagy öreg.

 

Vas István (forrás wikipedia)

Vas István

Mit akar ez az egy ember?

(Variáció gyermekjátékra)

Mit akar ez az egy ember,

Egy ember?

Ninive, Ninive,

Király, király biztos.

 

Mit akar ez az egy ember?

Mindig ez az egy ember!

Mit nem kér és mit nem mer!

Azt hiszi ez az egy ember,

Megbírhat egy ezreddel?

Nekimegy fejjel a falnak.

 

– Legszebb lányod akarom.

– Legszebb lányom nem adom.

– Úgyis van hozzá jogom.

Adod vagy nem adod, elhozom.

– Kinn maradsz az udvaron.

Csukva az ajtó, ablak.

 

– Betöröm az ablakot.

Benézek és hallgatok.

– Ki ez az egy ember? – Én vagyok.

– Mit akar ez az egy ember? – Tudhatod.

– Katonaságot hívatok.

Majd jön a szánom-bánom.

 

– Katonaságtól nem félek.

– Börtönbe visznek. – vinnének.

– Kegyelmet nem kapsz. – Nem kérek.

– Mire vagy büszke, mondd, kérlek?

– Egy halál és egy élet,

Egyebem sincs a világon.

 

– Király, biztos, Ninive,

Megtanít majd móresre.

– Az egy embernek egykutya

Király meg a biztosa,

Babilon és Ninive,

Eltűnik a semmibe

S megmarad az, ami biztos.

 

Mindig ez az egy ember!

Mit akar ez az egy ember?

Bámul utána fegyverrel

Ninive, Ninive,

Király, király, biztos

Saját lelkemben búvárkodva összehasonlítom, hogy ahhoz képest, ahogy régen hatott rám, mit üzen nekem most ez a vers? Vajon, ha nem is állnék át a királyhoz, megtanultam-e már félni a börtönétől, elkerülném-e a katonáit?
Tapasztaltam már, hogy nem elég az energia, az elszánás, a magamba vetett hit. Kell taktika is, józan ész, megfontoltság és távolságtartás – az a régi egy ember, a tizenhat éves ezeket biztosan lenézné. Ez a mai pedig megtapasztalta már, milyen amikor „Majd jön a szánom-bánom”. És tudja azt is, hogy a győzelem, s a vele járó díj sem egyértelműen boldogító. Aki elnyerte a „legszebb lány” kezét, nagyon küzd, mert párja a királyi udvarban megszokta, hogy kaviárt egyen vacsorára. És ha idővel ráfanyalodik is a vajaskenyérre – annak az árát is az egy embernek kell megkeresnie. Igen, a hivatalba járó, a mindennapok gondjai közt felőrlődő egy ember talán még mindig szívesebben lenne mártír, mint mindennapi áldozat. Katonák, fegyverek által veszni dicsőbb, mint hivatali stressztől kipurcanni. Hogy különleges, sorsfordító egyemberségünk odavész – ettől még jobban félünk, mint katonaságtól, börtöntől.
A vers kérdése hozzám most: vajon így, rációnak állítva be az elgyávulást, szükségszerűségnek a biztonságra törekvést, még mindig tudok-e azonosulni az egy emberrel? Van még bennünk közös?

Ez is a versek csodája: hogy idomulnak hozzánk. Az időhöz, az énünk változásaihoz. Egy mai tizenéves egyembernek ugyanúgy megerősítést adhat ez a vers, mint valaha nekem. Csak talán bölcsebbek, mint mi voltunk, és remélem, megbocsátóbbak. Azt mondják nekünk, a szüleik generációjának: „Hát ezt jól elsz…átok. De nem haragszom, inkább sajnállak titeket. Mert egy biztos: én különb leszek. Az iskolákban, melyeket én irányítok, mindenki jól tanul majd, mert az tanulja, ami fontos és amit szeret. Az állam, melyet én vezetek, virágzik majd és a művészetek, melyekben én alkotok, egyfolytában töltik, gazdagítják a humán értékeket…”

Mindezt én már nem tudnám ilyen naiv és tiszta küldetéstudattal kijelenteni. A vers mégis szól még hozzám, és ugyanúgy a jobbik részemet szólítja meg. Ami belőle a megalkuvások után is megmaradt, aki a békekötésekben hisz, de felveszi a kesztyűt, ha odadobják. Aki üvöltött már együtt a falkával, de vállalná az „egyemberség” kockázatát.
Ilyennek érzi magát a vers-megszólította „Én”. Az egy embert akarja követni, mert példája nagyon hatásos, a kép, ahogy a hatalmak közt áll, magával ragadó.
Ha ő meri, én miért ne merném, ha ő teszi, én miért ne tenném?

Néhány sornál megakadok ma, melyek felett a fiatalos lendületben anno alighanem elsiklottam:

– Az egy embernek egykutya

Király meg a biztosa,

Babilon és Ninive,

Eltűnik a semmibe

S megmarad az, ami biztos.

 

Vannak biztos és örök dolgok???

Ebben hinni még nagyobb vakmerőségnek tűnik, mint odaállni a katonaság elé. Csak egyféleképpen tudom magyarázni ezeket a sorokat. Azzal, hogy az egy ember nem is „egy” – sokkal inkább örök. A szükségszerűen elbukó hatalmak, babilonok és ninivék után ő mindig, újra ott van – és ha áldozat, ha mártír is: mindig megteremti az utána következő „egyeket” Kicsiket, akik kisközösség ügyét képviselik – szemben a nagyobb erőkkel – , és nagy „egyeket”, akik világokat fordítanak. Ez lehet csak az, „ami biztos” ez a kulcsa, hogy minden korban és minden korosztályhoz szól a vers.

Voltak napok, amikor csak tetszett nekem.
Voltak, amikor segített. És van olyan nap, amikor a sorai lépcsők, megragadni való kapaszkodók, hogy el ne essek, hogy tudjam hordozni a súlyokat. És hogy higgyek. Király, biztos és Ninive lesz mindig. Lesz mindig tömeg is. De ott áll előttük „mindig az az egy ember” is, aki egyszeriségében és megismételhetetlen egyediségében időtlenül örök. És vannak az életnek olyan feledhetetlen pillanatai, amikor éppen az én arcomat viseli.

 

2 hozzászólás a(z) “Mit akar ez az egy ember?” bejegyzéshez

  1. A Patika Tükör-ben olvastam a portáljukról, mivel Molnár Gabriellát “ismerem” a Nők Lapjából, szívesen csatlakozom az olvasó táborhoz. Ili

    • Kedves Ili, örömmel üdvözlöm a MIMIND körében, remek, hogy ily módon nem veszítjük szem elől egymást! Jó olvasást, együtt-gondolkodást! És várom a hozzászólásait:)
      barátsággal: Molnár Gabi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.