Michelangelo és Milkery

Fehér Cica

Miciék tejecskézője maga a mennyország. Most értem haza a találkozónkból a lányokkal – tartottam nekik egy kis útibeszámolót, és átadtam az örök városból hazaszállított szuveníreket.

Mici szokás szerint vendégül látott minket, és a legmenőbb helyen, ahol életemben tejecskéztem. Nem lennék őszinte, ha elhallgatnám, hogy kicsit irigy vagyok rá. Nyáron a wellnesspark, most meg ez… Mondtam már, hogy a jég hátán is megél ez a nőci, igaz?

Az történt, hogy a hidegebb fuvallatotok beálltával a kis sportparkocskánk bezárt, vagyis Mici szezonális megfontolásból feloszlatta az összejöveteleket. Miután viszont jól felszerelt házzal áldotta meg a sors, aminek a kertjében nem csak az általunk is jól kihasznált medence, meg tekepálya, grillsütőhely és szőlőlugas van, hanem egy üvegház is, Mici ez utóbbi egyik sarkában rendezte be a Mici Café és Milkeryt, ahol összegyűlve odabentről nézhetjük és hallgathatjuk, ahogy kopog az eső az üvegen, és vadul burjánzó egzotikus növények dzsungelében élvezhetjük a kellemes meleget. Mindehhez – kapaszkodjatok meg! – babzsákfotel dukál; igaz, hogy csak egy van oda beállítva, de azon hárman is elférünk, és az igazságosság elvén negyedóránként cserélni szoktunk. De a subaszőnyegre szorulók sem járnak rosszul, mondanom sem kell.

A parádés körülményekről nekem rögtön a római napfény jutott eszembe, és nem tagadom, elragadott a hév, ahogy az itáliai élményeimet ecseteltem Micinek, Henriettnek, Szidikének és még három közös barátnőnknek, csak mert egyszerűen azt szerettem volna, hogy egy kicsit attól is hüledezzenek, amit tőlem hallanak, ne csak a Mici Café és Milkerytől. (Pedig ő sosem hivalkodik, hiába áldotta meg az ég ilyen fényes egzisztenciával.)

Elmeséltem hát nekik, hogy a Colosseumnál felcsípett csicseróném, és a trattoriában becsípett szíve hölgye (azaz jómagam, hihi!) másnap reggel vágtak csak neki újfent a városnézésnek, amikorra a jófajta, csillogó borocskától kellőképp kitisztult a fejük. Federico (szépen cseng, hm? Kísért már titeket valaha Federico bárhová is?) azt mondta, elmegyünk a Vatikánba, mert azt látnom kell, de ott már átad egy nagyon kedves amicónak, mert neki vissza kell jönnie szolgálatba. Nahát, gondoltam, tele van a város Federico barátaival, de legalább nekem is lesznek római ismerőseim, és apránként olyan jártas leszek a világban, mint Bogumil úr.

A Vatikán túl nagy séta lett volna, ezért fogtuk magunkat és buszra szálltunk, amiről nem mondanám, hogy idehaza túl sokszor gyakorlom. De Federico mellett biztonságban éreztem magam, akinek ez egészen természetes volt. Hát, nekem egyáltalán nem tűnt annak, ahogy az a római buszsofőr vezetett, s aztán még volt alkalmam más buszon is próbálkozni – Federicótól megtudtam, hogy Rómában minden kisfiú Ferrari-versenyző szeretne lenni, s közülük néhányan jobb híján autóbuszvezetőnek mennek.

Ha láttatok már pompát és ragyogást a világon, és elképzelitek az egészet összehordva egy helyre, még annak is a többszöröse, ami a Vatikán múzeumaiban van. Federico cimborája a múzeumok oldalában található kávézóban szolgált, feladata szerint a sütemény- és szendvicsmaradékok megsemmisítésében segédkezett, cserébe ezért teljes ellátást kap. A szívem összefacsarodott, hogy egyesek milyen szerencsések. Ráadásul páratlan műveltséggel bírt. Állítólag olyan nyelven idegenvezet a termekben, amilyenen csak óhajtja a vendég, és mintegy gombnyomásra képes volt leadni a teljes műsort. A Sixtus-kápolnát javasolta elsőként megtekintésre, és különösebb sorbanállás nélkül (a szellőzőcsövön, de ezt ne népszerűsítsétek, kérlek) pillanatok alatt bejutottunk a föld alatti terembe.

Barátaim, a lélegzetem elállt. Nem csak hogy rendesen ki volt pingálva az a kupolás helyiség, de hogy hogyan! Mint egy soha be nem fejeződő képeskönyv. Elakadt a szavam, mondhatom. Már csak azért is, mert a fejem teljesen hátra kellett döntenem, hogy a mennyezetet is megbámulhassam. Federico barátja azt mondta, Michelangelónak hívták a festőt, aki Mihály arkangyalról kapta a nevét. Tudjátok, szíveim, én akkor ott úgy döntöttem, hogy ha születik majd fiam, Michelangelónak fogom elnevezni.

(Amikor itt tartottam a mesében, Miciék hangosan felnevettek, pedig teljesen komolyan gondoltam. Kicsit rosszul is esett, úgyhogy arra hivatkozva, hogy sajnos nem érek rá tovább, fel is pattantam és eljöttem. De nektek azért tovább mesélem majd legközelebb. Miciéknek is, nyilván, mert ennek az üvegházas venue-nak úgysem tudok ellenállni…)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.