LIBBEN A HINTA

 

 Hargitai Lilla

Föl és le, föl és le, libben a hinta. A csavarok halkan nyikorognak, nyííík-nyik, élesen. Két lábammal taszítom a földet, felrúgom magam a levegőbe, libegek-lebegek.
A szoknyám fodros, az alján csipke van, a lábamon fehér zokni, térdig érő, a jobb térdem alatt lyukas. A szoknyám alól hol előtűnik a két lábam a magasban, hol eltűnik alatta, hogy titokban hajtsam magam. S megint elő, ismétlő mozgással, hirtelen. Csak a nyikorgást hallom, nyííík és nyik, nem váratlan, ismerős. Ismerem.

A mozgás tetszik, hogy változik minden. Hogy egy percig sem állunk. Hogy csak két csavar tart, és mégis fordul, felemel, más látszik fent és lent, és fent tovább tart a lebegés, a lendület…

“…legyen az ég a földem, melyen járok…”

A föld közelít, poros és kitaposott a hinta alatt. A nyári melegben a talaj régóta nem kapott vizet. Ha esni fog, a kis gödör megtelik majd vízzel, és hintázni akkor csak földet érés nélkül, önerőből, magamat hajtva lehet. A szandált nézem, kicsit kinőttem, meglesem milyen egyszerű a földön, kitaposott, esetlen. De fenn a fák közt szandim új értelmet nyer, s ha ügyes vagyok, magasabbra érek, s a felhők között már egészen szokatlan látvány a két lábam, s én felnevetek.

27174147270_16ca034c90_k

Egyre gyorsabban hajtom magam, előre-hátra, hogy elérjem a fehér felhőt, a nagyot, és elé tartsam, s magasabbra érjen lábfejem, és könnyebben lépjek, lebegjek rajta, legyen az ég a földem, melyen járok. És elérem, mind erősebben hajtva, és akkor hirtelen megijedek: ott fenn olyan, mintha megrúgnám a felhőt, s én bűntudatot érzek, s mint ki rosszat tett, visszarettenek. Félek, hogy túl sokat akartam, és hirtelen úgy érzem, egyedül vagyok. Magányosan lebegek ég s föld között, és repülés helyett rugdalózom itt, élet és halál között lebegve, eltaszítva magamat, szoknyás kisgyerek.

A valóságba térnék, hogy a nyikorgó hangot ritmikusan halljam, s lelassulok, leng a hinta, már nincs több bódulat. Meglepődve, hogy a vágy ismét előtör, hogy rosszat tegyek, újra eltaszítom magam, s felhajtom magam az égbe, rúgni vágyom a hab felhőt, az álmosat, mert úgy érzem, az legalább igaz.

Hargitai Lilla

2 hozzászólás a(z) “LIBBEN A HINTA” bejegyzéshez

  1. Fel, fel, a magasba… A hintájával a felhő fölé lendülni akaró gyermek vágya… az örök emberi törekvés a szép és jó elérésére. Lírai, szép kis etűd.

Hozzászólás a(z) Molnár Gabriella bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.