Újra ott álltak a padláson égő szemekkel, de eggyel kevesebben. A drón nem pont ott robbant, és nem pont akkor, elvitte magával az intézőt, és még vagy egy tucat ott állót is. Meg persze a bajtársat is. A Némák sziszegve vitatkoztak, vártak, vártak már másfél órája, nyomkodták a telefonjaikat, nézték a híreket, és figyelték a kastélyt szemben.

Nem volt mozgolódás sokáig, majd egyszer csak elkezdtek jönni az autók, civilek és pribékek vegyesen szálltak ki belőlük, szaladtak a kastélyba, majd kifele, bevágták magukat az autóba, és újra el.

– Az Uraság megy a tévében- mondta az egyik Néma.

Mind odagyűltek, hallgattak.

–  Eddig rendben – mondta az egyik.
–  Semmi sincs rendben. Nem tudtuk, hogy ennyien robbannak. Ez lesz a propaganda főcsapása. A civiláldozatok. Parasztok dísztemetése, meg amit akartok.
Hallgattak.
– Folytatni kell. A tervtől eltérünk, előre vesszük az Uraságot, mindjárt másodiknak. Együtt tanácsadóval, vagy rokonnal. Azt akarom, hogy ne legyen többé Uraság, akiért rajonghatnak. Nem számít, ha mind meghalunk. Nem számít, hogy hány paraszt hal meg.
– Már ha lesz rá módunk. Nézzetek le!

Mindnyájan lenéztek. A ház előtt parasztok álltak, és a padlás felé mutogattak. Lehettek úgy egy tucatnyian.
– Nézzétek. – szólt az egyik. – Visszajöttek a gólyák.