Az uraság meghirdette a Segítés Napját. Ez egy új dolog volt, a parasztok nem is értették, de nekiláttak találgatni, hogy mi lehet. Nemsokára megjelentek a PR-szakemberek, és nekiláttak felmérni az igényeket. Az összes faluban kérdőíveket töltöttek ki, házról házra járva pontosan felvezetve, hogy ki milyen segítséget várna. Volt olyan paraszt, aki lapostévét szeretett volna, de olyan is volt, aki valami gyógykezelést, vagy tanfolyamot, új vetőgépet, bordélyházat a faluban, több pálinkát, vagy valamelyik szomszédja halálát.

A szakemberek összegyűjtötték az összes információt, személyenként és kategóriánként, majd kartotékozták, és leadták az uraság szép nagy házánál a személyzetnek.

Kisvártatva ki is hirdették, hogy mindenki, persze személy szerinti megadott időpontban, jelenjen meg a nagy ház előtti pavilonban, ahol az uraság egyenként fogad mindenkit.

A sorban érkező parasztokat egy intéző várta, aki így beszélt:

– Az uraság elolvasta a kívánságodat, és a te vágyadnak megfelelő angyalt választotta ki számodra. Itt van ez a kép, mindig tartsd magadnál, és buzgón fohászkodj hozzá.

Majd elbocsátotta őket. Egy nap alatt az összes falu összes parasztjával végzett, az uraság ugyan nem mutatkozott, de volt róla egy nagy fotó a pavilon falán.

Mindenki szépen hazament, kivéve a Hangoskodókat. Összevissza hőzöngtek, szidták az uraságot, az intézőt, átkozódtak. A PR-szakemberek beazonosították őket, és ellenőröket küldtek a házaikba, akik elvitték a tyúkokat, malacokat, sőt néha az egész házat hátralék fejében, amiről csak ők tudták, hogy micsoda.

A Hangoskodók összegyűltek a falu központjában, és fennhangon sorolták az igazságtalanságokat, amik velük estek, azt mondták, hogy mindenről az uraság tehet, és hogy segíteni nem segített, de büntetni, azt bezzeg tud.

– Dehogynem segített – mondták a parasztok. És mutogatták az angyalkás lapjaikat.