Könyvek között a zöldben

Fehér CicaTi kedves, hű olvasóim, akik bizonyára tudjátok, nagy barátja vagyok az írott szónak (még ha csak ilyen macskakaparás szintjén is), biztosan nem lepődtök meg, hogy egy kulturális élményemet osztom meg veletek: voltam a Könyvfesztiválon!

Tudom-tudom, a könyveket nem a magunkfajtának találták ki, de nekem egyáltalán nincs ellenemre a művelődés, sőt! Mivel ezt a bizonyos könyves fesztivált a Millenáris Parkban rendezik, ami itt van tőlem egy macskaugrásnyira, mindig át is ugrom, és bejárom keresztül-kasul a területet, mert az könyvek nélkül is nagy élmény.

Kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk – hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem…

A Millenáris-béli csavargásokra Henriett csábított el először, és együtt fedeztük fel, milyen pompás illat- és ízélményekhez lehet ott jutni. Nem csak a frissen vágott zsenge fűben lépkedésre, meg a kávézó környékén el-elpottyanó falatokra gondolok, de igazán imponáló volt az úri közönség is, ha értitek, mire gondolok. Fess macsókákba botlottunk lépten-nyomon, amikor csak ott jártunk, s bár kétszer is kiderült, hogy épp valami nagyobb szabású koncert rajongótáborába keveredtünk (hiába, nekem ezek a zeneközeli kanok a végzetem), azoktól voltunk úgy elalélva, azért a Millenárison efféle produkciók nélkül is pompás ligeti élményekhez lehet jutni.

Amikor mindezt még a könyvekkel is kiegészítik, és elárusító standokból építenek labirintusokat, és rengeteg tarka láb és láb és láb és láb andalog, ballag, cikázik, suhan, lépked mindenfelé, az olyan vérpezsdítő össztűz az érzékeinknek, amelyre tavasszal feltétlenül szükségünk van. Én ilyenkor azt is élvezem, ha egyszerűen csak behúzódom egy pad árnyékába, és onnan figyelem a lábak, szatyrok, kezek kavalkádját, és hallgatom mellé a tömeg zsizsegését.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak ezek miatt húz a szívem erre a fesztiválra. Minden évben kineveznek egy országot díszvendégnek, és most Olaszországon volt a sor. Római élményeim óta szüntelen sóvárgok vissza arra a tájra, na meg eszembe jutott Federico, akiről meséltem nektek, mint bóklásztuk végig a várost, és vitt el végül még vatikáni cimborájához is. Amikor ezt az előbb elpöttyentettem Micinek, nem válaszolt túl szépen. Azt mondta, ne akarjam körberöhögtetni magam, hogy azért, mert Olaszország a díszvendég a könyvkupacok között, én abban reménykedem, hogy ez a római Federico majd véletlenül pont… De hát én nem mondtam semmi ilyesmit! – csattantam föl Mici pikírtkedésére, de aztán magamban el kellett ismernem, hogy ha nem is mondtam, de azért gondoltam rá. Picikét. Mert sosem lehet tudni, milyen bőröndbe ugrik fejest egy távoli barátunk, hogy aztán kikössön például itt, Budapesten, mert mondjuk emlékszik egy idevalósi, jólnevelt leányra, akivel találkozott egyszer…

Aztán arra jutottam, hogy érdekel is engem, ki mit gondol, miért is sétálok el a Millenárisra, csak elmegyek, és a régi emlékekre való tekintettel elcsalom Henriettet is. (Már átköltözködött a Gellért téri lakásba, ami állítólag egy táncterem, így aztán Szidi felvetette, hogy tarthatnánk ott társastánc-összejöveteleket, ha a háziak nincsenek otthon. Mi több, már szervezni is elkezdte!)

De nemcsak az érdekelt, hogy körbenézzek a mogyoróbarna tekintetű itáliai csókák között, hanem az is, hogyha egyszer én is könyvbe kötöm e sok-sok naplójegyzetet, vajon annak milyennek kell lennie. Aztán írjátok meg, ha észrevettetek ott a tömegben, hisz jól látható vagyok messziről!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.