Így leírva egyszerűnek látszik az összefüggés, ki kivel van, de a valóság szövevényében inkább az a megszokott, hogy nehezen ismerjük fel természetes szövetségeseinket. Hiába küzdenek ugyanazzal az ellenséggel – a rendőrökkel, a megbélyegző sajtóval – a legférfiasabb szakma képviselői és a londoni meleg közösségek aligha találnának egymásra, ha utóbbiak között nem akadna egy zseniális vezető, az ír Mark Ashton. Abban a dokumentumfilmben, melyet Ashtonék a bányászsztrájkot támogató gyűjtésükről, a barátságról és a szövetségről készítettek, All out! Dancing in Dulais címmel,  elmondja, hogy „…az egyik közösségnek szolidárisnak kell lennie a másikkal, a melegek elnyomása egy tőről fakad a bányászokéval, természetes tehát, hogy melléjük álljunk. Nem lenne logikus azt mondani, hogy meleg vagyok, kiállok a meleg közösségért és nem törődöm semmi mással…”.  Ilyen egyszerű. És mennyire más értelmet kap a „meleg büszkeség” (a film eredeti címe az erre utaló Pride), amiről sokan hiszik, hogy provokáció, öntetszelgés csupán, amikor kiállássá és vállalássá, összefogássá nemesül Mark Ashton értelmezésében.
Ez az alaphelyzete a most bemutatott Büszkeség és bányászélet című angol filmnek, mely az évkezdet nagy moziélménye. Magyar címe okos közönségcsalogató, mivel a férfias-heroikus szójátékká csavart Jane Austin utalással mindkét nem tagjait képes megszólítani.

A történet a továbbiakban is úgy alakul, ahogy azt az élet írta. A leghosszabb bányászsztrájk legnagyobb külső támogatója a Meleg és Leszbikus Közösség volt, angol rövidítésük szerint a LGSM (Lesbians and Gays Support the Miners). 11 ezer fontot gyűjtöttek a Dulais völgy bányászainak, s vitték személyesen adományaikat az Onllwyn nevű, dél- wales-i falucskába. Mindez benne van a filmben, mely nem önti le a happy end mázával a históriát: bizony nem borulnak rögvest egymás nyakába a szövetségesek, és a sztrájk sem a munkások győzelmével zárul.

De az események egyéb történéseket is elindítanak. Emberek gondolkodását és életútját változtatja meg ez a különös összefogás, amit nem lehet eléggé megköszönni Mark Ashtonnak, aki fiatalon, 1987-ben meghalt, nem sokkal azután, hogy diagnosztizálták nála az AIDS-et. És nem lehet eléggé megköszönni szövetségeseinek, a nyíltszívű, okos bányászfeleségeknek és a szakszervezet nyitottnak mutatkozó vezetőinek. Illetve meg lehet – ez a film is egyfajta köszönet és hála. Hiszen az összefogás élményét, amit akkor néhány tíz, majd néhány száz, vagy egy-két ezer ember tapasztalt meg, most átélhetővé teszi egy széles közönség számára is. Hiszen olyan karriert jósolnak a filmnek, mint az Alul semminek, a Billy Elliotnak – okkal és joggal.

Talán nem véletlen, hogy az eredetileg színházi rendező, Matthew Warchus vitte színre a történetet (melynek írója is színész), hiszen szereplői olyan meggyőző tehetséggel, eredetiséggel és humorral játszanak, ami a film minden percét élvezetessé teszi, a Büszkeség… felemel, megríkat és megnevettet. Ben Schnetzer játssza a tiszta arcú Markot, Dominic West a táncos lábú Jonathant, akinek figuráját az Angliában diagnosztizált második HIV-pozitív – és szerencsére ma is élő – férfiról mintázták, s akinek láttán sok nő sóhajt föl: bár a heterókban lenne ennyi, szexepil, tűz, energia… Hefina, a bányászfalu zseniális asszonyainak egyike Imelda Staunton, akit a Harry Potter-beli gonosz szerepéből Umbridge-ként ismernek legtöbben, de a leginkább elismert alakítása a Vera Drake drámai címszerepe. Az elegáns Bill Nighy, akire az Igazából szerelem pop-énekeseként és a Harry Potter egyik mellékszereplőjeként emlékszünk, itt Scott, a gátlásos, költői lelkületű bányász. A kritikusok már előre sajnálják, hogy Matthew Warchus a közeljövőben bizonyára nem tud sok időt szánni filmes karrierjére, mivel az Old Vic művészeti vezetői székében idén Kevin Spacey-t váltja fel. De azért legalább drukkolhatunk, hogy filmje megkapja a Golden Globe-ot, amire a legjobb vígjáték kategóriában jelölték.

Nem vitás, hogy a tavaly ősszel bemutatott filmet világszerte szeretni fogják, nekünk, magyaroknak 2015 elején azonban még egy plusz mondandója is van. A film egyik döntő fordulópontján, amikor személyes szinten már felkészültek az emberek, hogy szövetséget kössenek, hogy túllépjenek előítéleteiken, és a nem várt és nem kívánt szövetségesben is meglássák a hű fegyvertársat, hirtelen megbénítja őket, szétveri alakuló egységüket a kétely: vajon az ügyet magát, a bányászok harcát nem bélyegzi-e meg  a melegek támogatása? Mintha csak a nálunk folyó vitákra rímelne: kivel, milyen zászlók alatt vagyunk hajlandók együtt menetelni – mellesleg ugyanazért a célért?

A filmbeli vizuális válasz egyszerű: a százéves bányászlobogón ábrázolt két összefonódó kéz, te velem én veled, te értem és én érted – akárki vagy is. Ez a szemlélet  jó néhány kézzel fogható változás melegágya lett – és nem csak a személyes sorsokba.n A bányász-szakszervezet támogatásával vitte át például az angol parlamentben a Munkáspárt a melegjogok törvényi támogatását.
A Büszkeség tehát nem a melegek büszkeségéről üzen. Inkább arról a kiállásról, amivel vállaljuk vonzódásainkat és választásainkat. Vállaljuk minden ember mindenkori másságát.