Kalandom a kanokkal

Fehér CicaNem tudom, ti hogy vagytok vele, kedves tavaszrajongó barátnőim és barátaim, de az én időm ilyenkor jön el, nem a nyárral.

Amikor először oldódnak a reggeli fagyok, és hajnalban nem kell fázósan jobban összekuporodni; amikor először langyosodik meg a betont a talpacskám alatt, és a benti padlón sem azt érzem, hogy legszívesebben dupla mamuszban járnék fel-alá; amikor a földnek fűillata lesz, és már a felszínén érezni azoknak a gyomoknak az aromáját is, amik még elő sem bújtak; amikor először simogat végig a hátamon és nyakamon a napsugár, mintha egy meleg kéz vakargatna meg jól ott, ahol nagyon szeretem, például az állam alatt. Szóval, ez az én időm. Ha izzadni kezdek, onnantól már legszívesebben ki sem dugom az orrom a hűvös szobából.

Ilyenkor rám jön a kószálhatnék. Tavasszal muszáj végiglátogatnom minden elfeledett helyet, amit elhanyagoltam a téli fagyok idején. Csak az utcák ne lennének ilyen elviselhetetlenül kanszagúak. Mintha a levegőt durva hímpermettel szórták volna meg: bűzlenek az oszlopok, a korlátok, a lépcsőfokok, a bokrok – képesek elnyomni még a repkény illatát is! Én nem tudom, ezek nem mosakszanak eleget, vagy mi a fene, de ha csak közelednek, már facsarja az orrom a szaguk. De ez nem elég, mert a minap egy csúnya atrocitás ért.

Aztán látom is, hogy mi a pálya: ott áll vagy hat megtermett macsó

Azzal kezdődött, hogy újra megnyílt szeretett kisboltom itt a Szilágyi fasorban – mindig megéri arra kóricálni, mert igazi kincsekre lelhetsz, ha szemfüles vagy. Volt már, hogy egy egész doboz tejfölre tettem szert valaki feledékenységéből kifolyólag (elpakoláskor hagyta ott a pulton, aztán felszállt egy buszra – ami Budakeszire megy, haha! Onnan csak nem fogsz visszajönni, anyukám – gondoltam, tehát csakis ilyen felelős megfontolás után veszek magamhoz bármit is); meg olyan is volt, hogy valaki szívjóságból invitált meg egy kis sonkára – megáll az ész, milyen kedves alakokba botlani néha.

Tehát, lekocogok minap a kisbolthoz, de már messziről érzem ezt az orrfacsaró kanbűzt, most még annál is töményebben, mint ahogy a kicsit lejjebb lévő kocsma mellett szokott terjengeni. Aztán látom is, hogy mi a pálya: ott áll vagy hat megtermett macsó, de úgy, hogy a kis belső udvart, ahol át szoktam surranni a kisbolt bejáratához, teljes egészében elállják. Át kell köztük mennem, nem vitás – gondoltam, és próbáltam visszafojtott lélegzettel gyorsan átsuhanni, de már karéjt is alkottak, hogy ne férjek el. Meg füttyögtek. Jaj, már csak ez hiányzott. Ez egy rakás hülye füttyögős. Ezeket utálom a legjobban. Csoportban nagy a szájuk, aztán mikor egyedül maradnak, kisfiúk.

Próbáltam visszafojtott lélegzettel gyorsan átsuhanni, de már karéjt is alkottak, hogy ne férjek el. Meg füttyögtek.

– Nem meleg a bunda, szivi? – kérdezte a legocsmányabb, amelyiknek úgy állt a szőr a pofáján, mintha drótokból tűzködték volna be egyenként.

– Biztos fázik a cickó! – kontrázott a másik, de ezek nem röhögtek úgy, mint Pongrácék szoktak, csak sorolták a favicceiket fapofával. Például, hogy máris kiszívott-e a nap, vagy hogy hipóban szoktam-e fürdeni.

Amikor már eleget hallgattam a sértegetéseiket, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, kitörök a karéjból. Csakhogy az egyik busafejű melák elkapott, és közölte, hogy itt laknak egy ugrásra egy szuterénben, ahová szívesen elvisznek magukkal vendégségbe. Másik kettő pedig szorosan közrefogott, de úgy, hogy alig kaptam levegőt és mozdulni sem tudtam. Úgy kalimpált a szívem, hogy biztos megérezték, az agyam pedig sebesen őrölt, mi a csudát tegyek most. Bevillant anyukám egy régi tanácsa, aki azt mondta: a karmod és a fogad az első számú fegyvereid, ha baj van. De ha ezeket nem tudod használni, ne feledd: a hangod is ott van! Te jó ég, milyen igaz! És mennyivel erősebb és fülsiketítőbb szopránunk van, mint ezeknek a büdös hímeknek… Kitátottam és a számat, és olyan segélyhívó áriába kezdtem, mint egy gyársziréna. Az első pillanatban csak megmerevedtek, aztán a kettő, amelyik közrefogott, odébb ugrott és betapasztotta a fülét. Én nyomtam tovább, beleadtam apait-anyait, és olyan erővel sivítottam, mint Szidiék a kórusversenyen, amikor elromlott a hangosításuk. Velem volt a sors, mert a sivalkodásomra kiszaladt a kisbolt új tulaja, egy szimpatikus úr, aki „mi a ménkű?!” felkiáltással egy hosszúnyelű ablakmosót vágott a banda közepébe, akik erre egyből szétrebbentek. „Ha még egyszer meglátlak itt titeket, kilyuggatom a bundátokat” – üvöltötte ez a szép szál westernhős, én meg csak eltátottam a szám, és lihegtem elpilledve, mint egy hosszútávfutó. És láss csodát: nem telt bele két perc, a boltos kijött egy szelet parizerrel. Nekem hozta! Olyan hálásan dörgöltem a hátam a kezéhez, ami nem jár csak úgy akárkinek. Remélem, vette az adást. Úgy döntöttem, mostantól sűrűbben benézek hozzá.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.