Jó színházak jó embert keresnek

Molnár Gabriella - Kultúrsaláta

Egy olyan világban, ahol a sajtó nem volt szabad, sőt még csak plurális sem, tehát semmi valódit nem mondott a társadalomban zajló folyamatokról, a színház egyik csodája volt, hogy megmutatta, átéreztette velünk: ez van, ebben éltek, ilyenek vagytok.

Már fölnőtt egy generáció, melynek ez az élménye hiányzik, nem éltek még a hetvenes – nyolcvanas években. Mire megszülettek, a cselekmény áttevődött a politikai színtérre (!) és a színház egy időre elvesztette ezt a közfunkcióját. Lehetett szép, lehetett művészi vagy szórakoztató, de többnyire nem volt igazán fontos az, amit mutat, és ahogy mutatja.

A múlt héten két olyan bemutatót is tartottak azonban Budapesten, melyeknek ereje és üzenete nem hagyhat senkit hidegen, aki a 2010-es években erre mifelénk él. A Vígszínház már a szerző választásával is üzen: Brecht a világháborúval tetőző társadalmi összeomlás idején írta darabját, melynek maga a címe is – Jó embert keresünk – olyan békebeli naivitással provokál, hogy már csak a hangszíne miatt is messze kicseng a csatazajból. A Katona pedig veszi a bátorságot, és családi színházként hirdeti a Pinokkió mai átiratát.

Haumann Péter, mint Repedtorr (Pinok Karcsi) és fia, Pinokkió szerepében Keresztes Tamás (fotó Szilágyi Lenke)

Komoly dolgokról van szó a színpadon, mai dolgainkról. Értőn, beleérzőn és tehetségesen, a színház legnemesebb eszközeit használva, még véletlenül sem lépve az aktualizálás csapdájába. Művészet szól emberekről, embereknek.

A színházi (etikai? társadalmi?) konfliktus azonban már rögtön itt előadódik: kik azok, hol vannak az emberek? Jó, jó a hősök kora lejárt: de az embereké is? A mi emberünk vajon a „halmozottan hátrányos” Pinok Karcsi (aki a romantikus Gepetto helyébe lépett), az öreg, akinek annyi múltbeli és mai bűne között az egyetlen felcsillanó reménye a fabábu-kisfiú, akit emberré faragna? Vagy Sen Tében higgyünk, a prostituáltban, aki olyan hülye, hogy másoknak akar segíteni, amikor magán se tud? Megdöbbentett, hogy ennyi invenciózus alkotó Budapest két fontos színházában, egy időben ennyire hasonlóan gondolkodott. Mikor a világ pénzről, hitelről, nyereségről, politikáról szól, ők embert keresnek. Ez sem véletlen nem lehet, sem elhanyagolható. Ahogy az sem volt magánügy, amikor 1937-ben József Attila így írt: „Atyát hívtál elesten/ embert, ha nincsen isten/, s romlott kölkökre leltél/…” Atya, rossz kölkök, tehetetlen istenek… itt vannak újra, a mai színpadon.

Hát tényleg itt tartunk ismét?

A Katona József Színházban Pinokkió klasszikus történetét kortársunk, Parti Nagy Lajos írta újra, szavatolva, hogy rólunk szól a mese. Mesterien megállja, hogy ne direkten, ne üzengetősen szóljon. Finom és elegáns minden mára utaló célzása (nem nyelvileg finom persze, hiszen a közeg, melyben a darab játszódik, nem éppen úri szalon), vagyis nem lóg ki a színpadi történésből. Az áthallásokat hallja meg az, akinek van rá füle, az összefüggéseket értse az, akinek megvan hozzá az élettapasztalata. De az előadás mindenkinek szól, aki itt él és van szeme. Igen, a gyerekeknek is. Először megijedtem ettől, működésbe léptek óvó, anyai ösztöneim. Aztán igazat adtam Ascher Tamásnak, a rendezőnek és a színháznak. Muszáj így tenniük, képmutatás lenne másképp. Ha gyerekeink közvetlen élettapasztalata lehet, hogy mobilt, pénzt rabolnak tőlük a nyílt utcán, miért ne nézhetnék meg itt a színházban hétköznapjaik, életindulásuk „égi mását”?

Elek Ferenc és Fekete Ernő (Dr. Kand Aloyz és Rókay Móric) -fotó Szilágyi Lenke

A színház legalább komolyan veszi a gyerekeket: élményt ad, amellett, hogy nem hazudik. A csodálatosan ötletes leporello-díszlet, Fekete Ernő és Elek Ferenc kiváló kettőse a Rókay Móriccá és Dr. Kand Aloyzzá alakult róka-macska duóban, és rajtuk kívül is sok mókás és munkás ötlet, figura, alakítás fogja meg a közönséget. Haumann Péter, mint „halmozott” családfő (Pinok Karcsi) olyan tipikus, mintha csak a szomszéd kocsmából nézett volna be a színházba, és vallana részeg meghatottsággal arról, hogy e fiúból, Pinokkióból embert nevel. Keresztes Tamás bravúrja, hogy képes végig bábu (is) maradni, miközben mindent eljátszik, ami csak megkísérthet ma egy fiatalt. Korunk ifjú hőse annyi esélyt kap a világtól, amennyit egy fabábu, és nincs is jobban felvértezve a veszélyek ellen – egy lángocska elég, hogy eleméssze. Pinokkió végül apja lepusztult házába visszatérve még mindig elhiszi, hogy most kezdődik az élete, hogy meg kell felelnie, hogy emberré kell válnia. Ne vessen rá követ egyikünk se, aki már elmúlt harmincéves, ha nincs kedve hozzá. Talán, ha családok együtt látják, elbeszélgetnek majd arról, mi lesz vele. Fabábu marad, vagy netán elmegy Angliába, megkeresni a gyerek-Kánaánt, amiről Kanóc barátja, az „intézeti”, csodákat mesélt.

Sen Te a jóember

Sui Ta, a rossz – a Brecht darab főszereplője Eszenyi Enikő

A Vígszínházban a Brecht darab másként közelít, nagyobb társadalmi látószögből. A színházak már régóta nem a romantikus Szecsuáni jólélek címet használják, és az új fordítás, meghagyva az eredeti (Nemes nagy Ágnes) lírai szépségét, olyan pontosságra törekszik, mely nem engedi, hogy történelmi példázattá távolodjon az, ami sokkal inkább emberi  lényegünk elemzése. Michal Docekal cseh rendező (hogy nem magyar, de szintén kelet-európai, az plusz hitelt és távlatot ad!), valamint alkotó- és honfitársai látványosan működtetik a színpadi víziót. Az élet sötét oldala a hang- látvány és zenei effekteknek köszönhetően szuggesztívnek és ötletesnek hat.

A színpad – az élet – riasztóan üres, fémes fényű tereit pedig intenzív élettel töltik meg a színészek. A főszerepen kívül mindegyiket férfi alakítja, és az, hogy magától értetődő módon váltanak nemet a játékosok, még inkább hangsúlyozza, hogy EMBER kell ebbe az emberhiányos világba. Sin asszony szerepét sok színnel, humorral, de szigorú mértéket tartva játssza Lukács Sándor, Telekes Péter (Harmadik Isten) női alakjában egyszerűen szexi. Fesztbaum Béla pedig tényleg csodát tett (nemhiába egyik szerepe a Második Isten): emlékeim szerint többször előfordult egyszerre kétféle alakban is a színpadon.

Sen Te, a jó rosszlány és Sui Ta, a rossz bácsi példázatszerű kettőssége ebben a közegben egészen reálissá válik. Eszenyi Enikő alakítása hozza a színházi csodát: Sen Te sebezhető, ártatlan, fiatal és nő – ezek itt összetartozó fogalmak – és Eszenyi elhiteti velünk, hogy elég csak egy szál blúzban és szoknyában Brecht gyönyörű, lírai mondatait mondania, és az egész, mögötte-mellette kavargó szenny átlényegül. Egy kislány, egy erős, elszánt nő, egy ember, aki nem hajlandó belenyomorodni a „viszonyokba”. Különösen erős a hatása, hogy egy törékeny nő játszik egyedül a színpadon vagy harminc, erőteljes férfival és a parádét mégis ő vezényli. Elhisszük (mert látjuk), hogy meg tudja csinálni, és elhisszük (mert mondja), hogy ő sem örül a reális rossznak, hogy bízik egy boldogabb folytatásban.

Eszenyit ebben a szerepben nem csak a színpadi játéka hitelesíti. A nézők legalábbis sejthetik, hogy a színház igazgatójaként, vezetőként csak Sui Ta él meg (és élteti a színházat), akinek résen kell lennie, hogy az alkatilag jóember Sen Ték, akikből „hiányzik a szükséges brutalitás”, ne feledkezzenek meg róla: nem lehet csak adni, a bevétel legalább olyan fontos.

Két – már előadáson kívüli – pillanat tette még inkább felejthetetlenné számomra ezt az estét. Már a tapsrendben, mikor Eszenyi boldogan hajolt meg színésztársaival, láttam, hogy a szeme mindig a többieken volt, köszönve, biztatva, hálásan, energiát küldve, bár kissé a meghajlás ritmusát is diktálva. Sen Te pillantása volt ez, a nőé, aki szeret és félt. Nem felejthető, hálás vagyok, hogy tanúja lehettem.

A Vígszínházból kijövet tíz lépést sem kellett tennünk, és a kitóduló közönség egy hontalanba botlott, aki ezt kántálta: „Munkanélküli vagyok, hajléktalan vagyok, két szót tudok, kérem-köszönöm” – tényleg azt hittem, a tapsrend után osont ki ide, még egy kis sikert koldulni. De nem a színház költözött az utcára: az utca, az élet költözött a színházba. S habár ez az életre nézve nem éppen biztató jel, a színházra nézve igen.

 

 

 

 

 

4 hozzászólás a(z) “Jó színházak jó embert keresnek” bejegyzéshez

  1. Köszönöm ezt az írást, ebből az tűnik ki, hogy újra van értelme színházba járni. Bár én csak a Pinokkiót láttam, a leírásodból, illetve visszaemlékezve, felelevenítve a legendás Piccolo Teatro előadást, elképzelem, a Vígszínház előadása is kiváló. Telitalálat lehetett Eszenyi Enikő kiválasztása Sen Te/ Sui Ta szerepére.
    Pinokkió mai meséje sokkal szomorúbb Collodi történeténél.
    A fabábú ott okulva, tanulva rájött, nem érdemes, nem kifizetődő rossznak lenni, ő ebben örök vesztes. Ezért a felismerésért a jók megjutalmazzák, deus ex machina.
    A Katona fabábúját senki nem figyelmezteti, terelgeti, valamilyen – a kifaragója, Repdtorr iránti nosztalgiából, sajnálatból – magától válik jóvá. De ez a világ hideg, a valóság nem jó, koszos, csupasz, romlott, hazug. Nincs kinek, nincs miért jónak lenni.

    • Kedves Macsek, éppen az utolsó mondatodra válaszol Sen Te személye, meg a Brecht darab példázata: “Amíg egyetlen jó van…” És bárki elkezdheti. Te is, én is. Köszönöm, hogy írtál! MG

  2. Szia Gabi!
    Épp egy hete járt Brecht a fejemben – Fritz Lang “Egy város keresi a gyilkost” filmjét láttuk, az juttatta eszembe. Igazad lehet, ilyenek a viszonyaink, a színháznak hirtelen funkciója lett, megmutatja, amit nem akarunk látni, s úgy, hogy közben magában is, bennünk is “tartja a lelket”. Meg is nézem a darabokat a gyerekekkel…..
    Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.